Idol Idol fejezetek
Címkefelhő

Üdvözlet

Kedves Bloglátogató!

A történet főszereplői a fantázia szülöttei, a mi világunkban nem létező személyek, ellenben a fanfic alapszituációja a k-pop világában, Dél-Koreában játszódik, valós idolokkal, színészekkel, háttérelemekkel kapcsolódnak össze.

Remélem, ha az olvasók belebotlanak kedvenceik neveibe, nem távoznak az oldalról ellenérzésekkel, csalódottan amiatt, mert adott történetben csupán statiszta szerep jutott számukra osztályrészül.

Végezetül hadd mondjak köszönetet mindazoknak, akik szeretik az idolokat, akik bátran írnak hozzászólásokat. Kommentjeiknek hála értékes tapasztalatokat gyűjthettem.

Valamint köszönet azoknak, akik a témában fanfiction írására adták a fejüket. A rajongás és az önkifejezés találkozásának bámulatos színpadra rendezése mindaz, amit írni merészeltek!

 

Lotte

Idol Idol Ismertető

Az Orion Dél-Korea zenei világának meghatározó színfoltja.

Zander, Rin és Woon csillaga fényesen ragyogni látszik, azonban a három idol külvilág felé mutatott arca csupán álca.

Zander csapat leadere, akinek önimádó, szeszélyes, hisztérikus személyiségét nem sokan képesek kezelni, ennek ellenére több barátot, mint ellenséget szerzett magának a k-pop berkein belül. Az igazi Social Butterfly. Zander egy életérzés. Egy különleges fűszer, amely függővé teszi az embereket.

Rin, a hiperaktív maknae számára egyedül Zander körül forog a világ. A Zander iránti rajongása által vezérelve teljesen a fiú alá rendeli magát. Gyermeki lelke és tinédzser kora ellenére a szíve mindig a helyén van. Ő az egyetlen a három fiú közül, aki képes a lojalitás és az észszerűség szűk mezsgyéjén egyensúlyozni.

Míg kettejük közös története több évre nyúlik vissza, addig a tehetséges, ám igyekezetét és fáradalmait kamatoztatni sokáig képtelen Woon az utolsó utáni pillanatban vált a megkreált Orion harmadik tagjává.

Zander és Rin elszigetelődését mindeddig túlélte, de a múlt terhei, a jelen megpróbáltatásai és a jövő remélt sikerei, melyet a társai és a felettesei egyaránt elvárnak tőle, magányossá teszi.

Önmagával, és a démonjaival vívott, végeláthatatlan szélmalomharcának kellős közepébe csöppen bele So Ah, a menedzsment team új munkatársa, aki találkozásuk első napján felkelti az érdeklődését különc élettörténetének megvillantásával.

 

 

So Ah a történet hamisítatlan drámai hősnője. A családja el-, a társadalom pedig kitaszította, sorsát megpecsételte a balszerencsés hasonlósága az unokatestvérével, és egy szintén balsorsú, múltbéli találkozás az egyik munkaadójával. A szerencse azonban mégis rámosolyog egy bosszúját forraló színész személyében, aki segítő kezet nyújt számára az egzisztenciális hanyatlásában, cserébe néhány apró szívességért.

So Ah így válik a bosszú középpontjában álló férfi beosztottjává, s lesz belőle az Orion egyik menedzsere.

Kétes bosszúhadjáratuk folytonos válaszút elé állítja őt, de a munkahelyének megváltoztatása olyan helyzetet teremt, amelynek következtében több érv szól a maradás, mint a távozás mellett.

Woon és So Ah útja vajon hogyan keresztezi egymást, Zander képes-e félretenni a büszkeségét, ha az valaki más, és nem a személyes érdekeit szolgálná, és Rin hűsége vajon elegendőnek bizonyul minden élethelyzetben; az Idol Idol oldalain minden bizonnyal kiderül.

Idol Idol 1.

1.

So Ah pov

 

2015. november

 

Hangosan ásítottam a piciny irodában, ahol a munkaidőm utolsó néhány percét töltöttem szótlanul. Szebb napokat is látott már, de én már ilyen ütött-kopott, savanyúság-szagtól bűzlő állapotában ismertem meg. Szegényes környezete ellenére teljesen megfelelt funkciójának, hiszen mi egyébre lenne szüksége egy portásnak egy kis képernyős tévén, rádión, konvektoron és telefonon kívül. Lány létemre nem voltak nagy igényeim.

Az éjjel lassan a feléhez közeledett, ami számomra azt jelentette, hamarosan megérkezik a váltás, és hamarosan elnyúlhatok keskeny ágyam teljes hosszán.

Mivel a biztonsági szolgálat feladatai nem rám tartoztak, úgy döntöttem, nem okoz kárt senkinek, ha néhány perccel éjfél előtt elhagyom a helyem, és a hűvös éjszakai levegőn várom meg a társam.

Az asztalon lévő digitális órára pillantottam.23:56; villogta a képembe a neonfény. Kitoltam magam az asztal mögül, és felkaptam a meleg, viseltes kabátomat. Hosszú, lófarokba kötött világosbarna hajam egy mozdulattal kiszabadítottam a kabát nyaka alól, háromszor körbetekertem magamon a kibolyhosodott, ezeréves, kötött sálat, majd miután gondosan becsuktam a porta ajtaját, gyors léptekkel megindultam a kijárat felé.

A kinti hideg belezúdult az arcomba, a feltámadó szél - mely sípolva kereste az utat füleim bejáratához –, szertefújta az egész napos esőt okozó szürke felhőket.

A kapucnimat a fejembe húztam, hogy megkíméljem füleimet egy gyulladás okozta, költséges gyógyszeres kezeléstől, a sálat pedig orromig rángattam fel az állam alól.

Frissítő érzés volt. Az álmosságom immáron a múlttal vált eggyé.

A tiszta, csillagokkal meghintett égboltra tekintettem. Picik, sárgák, fényesen ragyognak. Gondolatban összekötöttem a Göncölszekér pontjait. Az egyetlen csillagkép, amit rövid keresés után mindig sikerült megtalálnom. Elgondolkodtatott: vajon a más bolygókon élő lények is ugyanígy lenyűgözve tekintenek a csillagos égboltra? Amennyiben valóban léteznek földönkívüliek. Már miért ne gondolhatnám azt, hogy van élet idegen bolygón is, amíg annak az ellenkezője be nem bizonyosodik? S egyébként is, túlontúl nagy ez az univerzum ahhoz, hogy egyedül mi, emberek létezzünk benne. Micsoda pazarlás néhány milliárdnyi élőlényért lebegtetni a semmiben annyi csillagot.

Mulattatott, miken jár az eszem. A gondjaim tükrében nem illene semmilyen öncélú szórakoztatásba fognom.

Az épület háta felől közeledő autó zaját hallottam.

Megjöttek. Az evilági csillagok.

Önkéntelenül is mélyebbre ástam magam a kabátomban, miközben tettem néhány lépést az épület koszos téglafala felé. Régebben valamiféle munkásszálló lehetett, ami most az egyik szórakoztató iparban ténykedő cég tulajdonában lévő, amolyan „kollégiumként” funkcionált. Diákszállónak csúfoltam. A dorm[1], ahogy egymás között nevezik a lakók.

Híresek, kevésbé híresek, és hírnévre vágyó, feltörekvő gyakornokok átmeneti szállása – ez a jó kifejezés.

Az imént leparkoló autó is hasonlóan híres embereket tett ki nem messze tőlem.

A másik irányból szapora léptekkel közeledő öregember a nevem kiáltotta. A munkatársam tehát megérkezett, így már visszamenni a portára, és ott megvárni, míg a csillagok elsuhannak, értelmét vesztette, míg az utcára vezető úton viszont éppen a fényesen ragyogó emberi csillagok haladtak.

A kapucnim még mélyebbre húztam, és teljes testemmel a falnak nyomtam magam. Az autó utasai egyenest a bejáratot célozták meg, nyomukban a két menedzserrel, akik minden lépésüket figyelik és irányítják. Az itt eltöltött, kicsivel több, mint három hét alatt ezt a három hírességet még egyszer sem láttam a menedzserük nélkül jönni-menni.

Az egyetlen dolog, amit róluk tudni érdemes, az nemes egyszerűséggel annyi, hogy veszettül híres, felkapott fiúbanda, aminek három tagja igyekszik megnyerni a tinédzser lányok szíveit, és segíteni a híradók bulvárhíradóvá való átalakulását.

Bő egy hónappal ezelőtt - amikor egy internetes fórumra feltévedve kutakodtam egy esszé anyagának összeállítása után -, az egyik felhasználó feltette a kérdést: ismered az Oriont? Mire én, kevéske csillagászati ismereteimre hagyatkozva, valósággal büszkén bepötyögtem: a csillagképet? Nem találnám meg az égen, de tudom, miről kapta a nevét.

Amilyen cenzúrázatlan, meg nem válogatott, sértő kommentek követték bejegyzésemet, arról is érdemes lenne egy tanulmányt készíteni. Mélyen elgondolkodtatott a téma, ezért szöveges dokumentumként az egész beszélgetés-folyamot lementettem a gépemre, abban bízva, tanulmányaim során talán még értékelhető tápanyagként is tekinthetek azokra a kulturálatlanságomat firtató mondatokra. Akkor még nem sejtettem, miféle érzelmi törést okoztam másoknak.

Kíváncsiságból két-háromnaponta visszanézek a topikba, és mindig elképedem, miféle lavinát indítottam el az őszinteségemmel. A mai napig érkeznek civilizálatlan mivoltomat sértegető, újabb kommentek. A lényeg tehát: az Orion nem egy kozmikus csillagkép. Az Orion három, éneklő és táncoló férfiból álló trió, mely 2015 legnagyobb durranásának számított a celebvilágban.

Ők nem holmi gázgömbök, hanem valódi, fényesen szikrázó, hús-vér csillagok.

Sosem tudtam megérteni, miért viselkednek az emberek a hírességekkel extra-előzékenyen, ha testközelben vannak, és miért szoronganak, miért illetődnek meg a jelenlétükben. S ahogyan ennek a bandának mindhárom tagja libasorban elhaladt előttem, haragudtam magamra, amiért én is ilyen alázattal, meghunyászkodva bujkáltam előlük.

Mi rosszat tettem, hogy ne merjek a szemükbe nézni?! Dühített a tény, hogy én is csak egy vagyok a sok közül, hiszen inkább nekik lenne okuk fejüket szegve szégyenkezni udvariatlan viselkedésük miatt… A köszönést, bármilyen halk is, illik viszonozni. De ők hárman…! Mint akik nem méltóak arra, hogy bárki szóval illesse őket. Pfff… Igazán szánalmas személyiség mind a három.

Az éjszakás portás is szép csendben kivárta, míg a kollégium csillagai szépen elsorjáznak, csak azután közelített meg. Váltottunk néhány szót, jó éjszakát kívántunk egymásnak, majd elindultam az ötperces sétámra, ami a porta irodájától alig nagyobb, tetőtéri otthonomba vezetett.

Egyre sűrűbben szedve a levegőt, baktattam felfelé a hosszú lépcsőn. Fél kézzel a kabátzsebemben turkáltam a kulcsom után, fejemben továbbra is a fiúk modortalanságát taglaltam.

Így fortyogtam, motyogtam az orrom alatt, miközben a tetőre szerelt, pislákoló, halvány fényű lámpa felé tartva próbáltam megkeresni a kulcscsomómon sorakozó kulcsok között azt az egyet, ami a bejáratot nyitja.

A lámpafény betonra vetülő szűk körébe egy fekete bakancs orra lépett be. A félhomályban hunyorogva feljebb emeltem a fejem a cipő gazdájának arca után kutatva, melyet a tulajdonosa szintén kapucni alá rejtett, csak úgy, ahogy én is tettem ezt, öt perccel ezelőtt.

Remek. Éjfél van. Álmos vagyok, reggel korán kelek, fázok, és még ez is.

Egy hangos, csalódott sóhaj hagyta el a számat. Fejemet a csillagok felé hajtottam, a kapucnim hátracsúszott.

Mindennek megvan a maga helye az életben. Az embereké a föld, a csillagoké az ég.

Bizonyára kemény lehet az élet odafent, ha minden csillag lefelé vágyakozik.

 

 

 

 

 



[1] Az angol dormitory szó rövidítése, jelentése kollégium.

Idol Idol 2.

2.

 

A telefonját bámulta, miközben tett egy újabb lépést felém. Reméltem, hogy fontos hívást, vagy üzenetet kapott, ami távozásra kényszeríti őt, és én nyerek még egy kis időt arra, hogy vele együtt távol tartsam magamtól a nyomasztó gondolatokat is.

Ő azonban egyetlen gombnyomással szertefoszlatta minden hitemet.

-Lehetne, hogy…? – mobilját tartó kezével lazán az ajtó felé mutatott. Nem vártam meg, hogy befejezze a mondatot, csak kelletlenül szélesre tártam előtte kis lakásom bejáratát. Mielőtt belépett volna, mindkét irányba, majd a háta mögé is vetett egy-egy pillantást elővigyázatból, és csak ezt követően merészkedett beljebb.

A szememet forgatva behúztam magunk után az ajtót. Ez az üldözési mániás sztáreffekt kimondottan idegesített. Attól, hogy valaki híressé válik, nem kellene máris rémeket látni, és úgy viselkedni, mint egy miniszter.

Villanyt kapcsoltam, és látszólag tudomást sem véve az ajtómnál ácsorgó fiúról, az ágyam felé vettem az irányt. Lehajítottam sálam, és érdektelenséget színlelve lazán leültem. Yol mellett nem éreztem magam kínosan, ellenben a többi hírességgel. Valójában szívből utáltam találkozásaink valamennyi pillanatát.

Nem kezdeményeztem beszélgetést. Érkezésének mindig célja volt, és ismertem már annyira, hogy tudjam, nem számíthatok tőle köntörfalazásra.

-Hírek? – szólt hozzám Yol, miközben bepötyögött egy rövid üzenetet a telefonjába, majd lezárva a billentyűzetet, becsúsztatta a kabátzsebébe a készüléket, és figyelmét immár teljes mértékben rám összpontosította.

-Mégis mi érdekel? – hülyének tettetve magam kérdeztem vissza.

-Találkoztál vele?

Tárgyilagos és érzéketlen, mint mindig. A beszélgetéseim ezzel a színésszel mindig ugyanezen az úton zajlottak.

Yol leengedte a kapucniját, és próbálta felvenni velem a szemkontaktust. Nem voltam csevegős hangulatomban, még én magam sem tudtam feldolgozni az aznap történteket. Úgy terveztem, adok magamnak egy éjszakát, és holnap majd én jelentkezem Yol-nál a híreimmel, de ő a folyamatos türelmetlensége miatt most sem tudta magát türtőztetni.

-Találkoztatok? – ismételte meg a kérdést sürgetően.

Kelletlenül bólintottam, amire Yol a tőle megszokott higgadtságát félredobva reagált. Szemei elkerekedtek, a gyönyörű, kristálytisztává kezelt 17 éves arca szigorúvá vált, homlokán ráncok fodrozódtak. - Mondj el mindent – szólt fegyelmezetten.

-Nem történt semmi érdemleges. Csak jött és ment. Azokat a fiúkat kereste, akikről te is beszéltél a múltkor – feleltem higgadtan.

-Beszéltetek?

-Sok ember vette körül, nem egyedül érkezett. Csupán vetett rám egy pillantást, és…

-Tehát észrevett – Yol-t nem érdekelte a körítés, mindig a lényegre szorítkozott.

A csizmám orrát nézegettem, mert nem volt elég bátorságom a fiúra nézni. Yol-lal kapcsolatban létezett egy gondolatban gyártott ’nem-szeretem’ listám. Nem szerettem, hogy valahányszor láttam - egy magazin címlapján, esetleg a tévé képernyőjén, vagy akár személyes találkozásaink alkalmával-, megijesztettek a bennem kavargó érzések, melyek telis tele voltak ellentmondással. Valamint nem szerettem, hogy kamasz létére jobban kiismerte az őt körülvevő embereket, mint én, aki jó néhány évvel voltam idősebb. Kelletlenül folytattam a mondani valómat, előre utálva, mekkora elégedettséget fogok ezzel okozni számára.

-Mondom, rám nézett, de úgy láttam, nem különösebben érdekelte a felbukkanásom. A kíséretével együtt felmentek a lifttel, majd kis idő múlva az egyik férfi azok közül, akikkel érkezett, visszajött hozzám, és tolmácsolta Song Il üzenetét. Arra volt kíváncsi, milyen időszakban találhat meg ott a holnapi nap folyamán.

Yol mindig higgadt, rendezett arcvonásai a semmivé foszlottak. Diadalittasan kipréselt összeszorított, széles, félmosolyra húzott száján keresztül egy idegesítően elégedett, s rövid kacajt.

-Holnap ügyesen kell csinálnod – figyelmeztetett, visszatérve komoly stílusához. A zsebében ismét fészkelődni kezdett a telefonja, ami arra ösztökélte, hogy sietősre fogja a dolgokat.

– Nem hinném, hogy azért akar velem találkozni, amire te gondolsz – tettem ismét egy próbát arra, hogy megingassam a magabiztosságában. – Song Il jóformán keresztülnézett rajtam. Nehezen hinném el, hogy nőként, és nem potenciális veszélyforrásként tekintene rám.

-Nem tévedek. Mindig is más szemmel nézett rád.

-Akkoriban sem kereste a társaságomat. Komolyan nem értem, miből szűrted le azt a következtetést, hogy tetszenék neki.

-Song Il érdeklődését már akkor felkeltetetted, amikor először találkoztatok a meghallgatáson.

-Nem emlékszem, hogy aznap akár két szót is váltottam volna vele. Még ha annak idején úgy is volt, ahogy te állítod, akárhogy gondolkodom, képtelenségnek tartom, hogy az a közel 40 éves ember ennyi idő elteltével még mindig ugyanazt érezze.

- Neked nem kell gondolkodnod. A gondolkodás az én feladatom, So Ah. Csak tartsd magad ahhoz, amit megbeszéltünk, és meglátod, minden, amit mondtam neked, bizonyosságot fog nyerni.

Yol hátat fordított nekem, visszatette a kapucniját, és elhagyni készült végre a lakásomat.

-Komolyan nem értem, miért egyeztem bele ebbe az egészbe – suttogtam halkan, de a magamnak szánt, keserves szavaimra Yol is felfigyelt. Keze megállt a kilincsen, és válla fölött szigorúan nézett rám.

-Ha még egyszer ilyesmin támad kedved agyalni, nem kell mást tenned, csak nézz körül magadon. Nézz tükörbe, nézd meg a helyet, ahol élsz, nézz vissza a közelmúlt emlékeibe – felelte hidegen a fiú. – Mindaz, ami veled történt, csupán arra volt jó, hogy Song Il még több pénzt, hatalmat és pozíciót szerezzen magának. Továbbra sem akarod beismerni, mi az igazi oka annak, hogy megnyerhettelek a tervemnek?

-Nem akarok tervekről beszélgetni – válaszoltam reményvesztetten. A csatát Yol-lal szemben minden alkalommal elvesztem.

-Holnap, ugyanekkor. Ügyesen kell csinálnod, So Ah – figyelmeztetett a fiú, mintegy zárszóként, ám bennem dúltak az általa felkavart indulatok, melyek követelték, hogy ne szerezzek számára még több örömet.

-Biztos, hogy híres vagy? A hírességek nem arról híresek, hogy híresen kevés a szabadidejük? Ehhez képest elég sok időd jut arra, hogy sűrűn felkeresd ezt a helyet.

-Holnapra is őrizz meg egy keveset ebből a csípős modorból. Song Il-nek korábban is imponált, mikor meggondolatlanul dobálóztál a szavakkal. – Yol vetett rám egy utolsó pillantást, még egyszer leszögezte, hogy holnap éjfél körül számíthatok a felbukkanására, majd eltűnt az ajtó mögött, egyedül hagyva engem a hosszú ideje dédelgetett bosszúnk nyomasztó súlya alatt.

 

***

 

Elterültem szerény hajlékom kicsiny matracán. Az ágyamon. A megfakult színű, viseltes kabátom magamon hagytam, ahogyan a csizmám is a lábamon volt még. Minden porcikám remegett. Hogy a szinte fizikai fájdalmat okozó hidegtől, mely a csontjaim mélyéig hatolt a teljesen kihűlt lakásomban feküdve, avagy a Song Il-lel való találkozásom óta tartó izgatottságtól, nem tudtam dönteni.

Egy nappal ezelőtt, pontosan ugyanígy marcangolt a lelkiismeretem, ami tiltakozott az ellen, hogy önös érdekektől vezérelve hazug, számító, gátlástalan módon férkőzzek egy ember közelébe.

S most ugyanez a lélek azt ordítja a bensőmben, hogy nincs miért szégyenkeznem.

Reszkető ujjaimmal kiemeltem kabátzsebemből a mobilomat, hogy ellenőrizzem a pontos időt. Negyed egyet mutatott. Yol hamarosan érkezik, és ha nem akartam előtte kimutatni, micsoda örömöt leltem a bosszú ötletében csupán egy alig pár perces beszélgetést követően Song Il-lel, össze kellett magam kapnom a jöttére.

Feltápászkodtam, hogy bekapcsoljam pici otthonom fűtését. Szerencsémre nem kellett sok lépést megtennem, hiszen nálam tényleg minden egy helyen volt. 20 négyzetméteren tengődtem. Megálltam a falra felszegezett tükröm előtt, kihúztam a hajamból a hajgumit, ujjaimmal végigszántottam hosszú hajamon párszor, elrendezgettem a frufrum. Sosem időztem sokat a tükör előtt, hogy elkerülhessem a látványom okozta kellemetlen érzéseim felerősödését, azonban most ez a néhány másodperces ’fésülködés’ is megtette nem kívánt hatását. Yol szavai ott keringtek a levegőben: „Nézz tükörbe, nézd meg a helyet, ahol élsz, nézz vissza a közelmúlt emlékeibe.”

Igaza volt. Mindaz, ami velem történt, csupán segített abban, hogy Song Il még több pénzt, hatalmat és pozíciót szerezzen magának. Gyűlöltem őt. A feltámadt indulataim fényében értetlenül álltam eddigi viselkedésem előtt. Mégis miért hunyászkodtam meg, és hagytam, hogy a süllyesztőben végezzem?!

Egy igazi vesztes vagyok.

Az ajtómon kopogással kértek bebocsátást.

Elszakadtam a tükörképemtől – a vesztes szerencséje a vendége révén vett fordulatot.

Yol gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Semmi köszönés, vagy egyéb formalitás a részéről, csupán a megszokott, lényegre törő szavakkal üdvözölt engem.

-Nem szúrtad el, ugye? – a fiú felelősségre vonó hangsúlya kissé sértette az önérzetemet.

-Egy pár percbe sűrített párbeszédet nehéz lett volna – közöltem, szándékosan kihangsúlyozva a találkozó rövidségét. Yol-lal kapcsolatban a ’nem-szeretem’ listán szerepelt az a tulajdonsága is, hogy mindig túl sokat várt el a helyzettől, az emberektől, ahogy a Song Il-lel való találkámtól is. Ezt nem beképzeltem, ez volt az igazság, amivel nem is képzelné, mekkora terhet rakott folyamatosan a vállamra.

Otthagytam az ajtónál, és leültem az ágyam szélére. Ő sosem moccant el attól az ajtótól. Mintha odaragasztották volna.

-Kezdd az elejétől – követelte rajtam a beszámolót. Nem volt ínyemre a hangsúly. Mint egy tartozást, úgy akarta rajtam bevasalni. Elnyomtam magamban egy keserű mosolyt, mihelyst eszembe jutott, hogy valóban az adósa vagyok. Yol nagyjából két hónappal ezelőtt keresett fel először. Fogalmam sincs, hogyan talált meg, és egy ideje már nem is foglalkoztatott a kérdés. Nevetségesen őszinte volt aznap este. Jóformán közölte velem, amennyiben segítek neki kijátszani mindkettőnk régi ismerősét, számíthatok az anyagi támogatására.

A kezdet kezdetekor sem foglalkoztatott a pénz. Amikor ez az egész rémálom elkezdődött, Song Il ugyanígy ajánlott számomra annyi pénzt, amiből gondtalanul élhettem volna életem végéig. Azonban ha elfogadtam volna annak az embernek a pénzét, aki a legnagyobb szerepet töltötte be az egész addigi életem összeomlásában, én lettem volna az első milliomos, aki éhen hal. Ha az ő pénzéből töltöttem volna meg a hasamat, folyamatosan hányingerrel küzdhettem volna.

Nem vette be a gyomrom azt a megaláztatást, és a megmaradt büszkeségemet összekaparva elküldtem őt akkor melegebb éghajlatra.

A helyzet azonban megváltozott az azt követő 9 hónapban. Az éhség valóban nagy úr. Megszorultam, nem volt senki, akire számíthattam volna. A családom elfordult tőlem, barátaim nem igen akadtak, inkább csak felületes ismeretségeket kötöttem az iskolai évek alatt, és belehaltam volna a szégyenbe, ha kölcsön kellett volna, kérjek. Keserves időszak volt. Az egyetemen olyan messzire kerültem a diplomázástól, amilyen messze csak lehetett. A diákhitelem felhalmozódott, ahogy ezzel párhuzamosan részidős állásaim száma is, de valahogy sehogy sem tudtam annyit összespórolni, hogy kilábaljak abból a kilátástalan helyzetből.

A tanulás volt az egyetlen, amiben jövőt láttam. Abban reménykedtem, hogy ha a képesítésemet igazoló, legmagasabb rangú papír lesz a kezemben, méghozzá az is az egyik rangos felsőoktatási intézet által kiállítva, akad egy állás, amiből elég pénz jut arra, hogy éjszakánként ne kelljen vacognom a takaróm alatt, és úgy üljek be meginni egy kávét valamelyik kávézóba, hogy azt a kedvem, és ne a pénztárcám döntse el.

Az a nap is csak egy volt a rémes napjaim közül. Yol-t legelőször elzavartam, de újra visszatért, folyamatosan a lelkemre beszélve, elültetve bennem a tervei helyességének szikráját.

Harmadik alkalommal hatottak rám a szavai. Aznap a kimerültségtől síráshoz közeli állapotba kerültem. Nem voltam olyan szerencsés, hogy egy meleg kifőzdében mosogatva, vagy egy szaunában csempét pucolva keressek pénzt, hanem hideg konténereket kellett takarítanom. Átfagytam, és a mardosó éhség azt mondatta velem, semmi értelme az egész életemnek. Ördögi kör volt. Ha otthagyom a pénzkeresést, nem lett volna miből fenntartanom magam, folytatnom a tanulást. Viszont, ha az egyetemről teszek le, se láttam arra jó kilátásokat, hogy hozzájutok egy olyan munkához, amiből képes lennék megélni. Egyik részidős munkát követte volna a másik. Egyik konténer a másik után.

Nem volt, ami megvigasztaljon, nem volt senki, akinek elsírhattam volna a fájdalmamat. Yol pedig nemes egyszerűséggel, némi ellenszolgáltatás fejében, az életet jelentő pénzt kínálta fel számomra.

Yol-tól pénzt elfogadni közel sem tűnt olyan mocskosnak, mint akkor Song Il-től. Így sem volt helyes engednem, hogy kifizesse helyettem a hitelemet, de reményvesztetten azt beszéltem be magamnak, hogy inkább tartozom egy vastagon kereső gyerekszínésznek, aki hobbiból, vagy az ölébe hullott hatalmát fitogtatva, de meg szeretné leckéztetni korábbi főnökét, mintsem fagyhalált haljak egy lyukban, amit az otthonomnak kell, tekintsek.

Máskülönben Yol nem azt kérte, hogy legyek a kurvája. Segítséget kért - az ő segítségének fejében.

Az alku megköttetett, aminek helyességét számtalanszor megkérdőjeleztem már, de ennyire szilárdan még sosem vallottam Yol igazságszolgáltatását helyénvalónak, mint a mai éjszakán.

Song Il látványa felidézte bennem a mélyen elnyomott haragot.

Meg fog fizetni mindenért.

-Alig egy órával ezelőtt érkezett – fogtam hozzá emlékeim elmesélésébe, miközben a kabátom zipzárjával játszottak ujjaim. – Egyedül volt, látszott rajta, hogy nem tudja, hogy szólítson meg. Zavarodottnak tűnt, aki azt se tudja, mihez kezdjen a helyzettel. Azt hiszem, keményen nézhettem rá, mert valahányszor vette a bátorságot a fejét feljebb emelni, visszavonulót fújt, és lesütötte a tekintetét. Mint egy szégyenlős kamasz – önelégülten nevettem el magam. - Tetszett, hogy ennyire tartott tőlem.

-Van is oka rá –erősített meg csendesen a hallgatóságom.

-Beszélgetni akart, így kimentem vele az épület előtti dohányzóba – folytattam, elhallgatva Yol előtt azt a részt, hogy Song Il be akart tolakodni az irodába, aminek a lehetőségétől azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Nem akartam egy olyan pici helyen kettesben maradni vele, ezért azt javasoltam, menjünk inkább ki a friss levegőre, még ha minden porcikám tiltakozott is az éjszakai fagy ellen. – Rágyújtott egy cigire, és előadta, mennyire meglepte őt tegnap a viszontlátásom. A hangja kedves volt, de a slukkok megszaporodását látva gondolom, feszült lehetett… Mindenféléről kérdezgetni kezdett. Mit csináltam eddig, tanulok-e még. Csupa semmitmondó, mindennapi kérdés. Tőmondatokban válaszoltam, bólogattam, majd rákérdeztem, akar-e tőlem valamit, vagy csak udvariassági csevegésre ugrott be hozzám.

Song Il megilletődötten bámult. Zavarában nevetett, elnyomta a csikket, és már gyújtott is rá egy következőre. Azt mondta, örül, hogy két szemével láthatta, megvagyok. Valami olyasmit motyogott, hogy gyakran fel akart keresni, de nem volt benne biztos, hogyan reagálnék a találkozásra.

Közöltem vele, hogy bölcsen tette, hogy igyekezett elkerülni engem. Aztán óvatosan rákérdezett arra, ami valóban érdekelte: mit keresek itt? Mi ez az egész portás-dolog?

Felvilágosítottam, hogy jelen pillanatban ez az egyetlen megélhetési forrásom, és aludjon a jövőben is nyugodtan, nem gondoltam meg magam, nem tartok igényt a pénzére. Nem akarok mást, csak befejezni a sulit, és koncentrálni az életben maradásra.

Erősködött, hogy hadd segítsen ki, de értésére adtam, hogy kiráz a hideg, ha arra gondolok, az ő pénzéből tartsam fent magam.

Olyan képet vágott, mint akit felpofoztak. Ezután adott egy névjegykártyát, és megkért, ha meggondolnám magam, azonnal hívjam fel.

-Első dolga lesz a diákhiteled után érdeklődnie. Hagyok egy kis időt arra, hogy utánajárhasson. Miután megbizonyosodik a hiteledről, rendezem az adósságodat.

-Szerinted érdekli, hogyan zuhant össze az életem? – kérdeztem, jó adag öniróniával a hangomban.

-Ezek után nem lesz olyan dolog, ami ne érdekelné veled kapcsolatban – felelte Yol a megszokott magabiztosságával. – Többször megpróbált felkeresni. Ő maga mondta. Egyetlen pillanatra se feledkezett meg rólad. Ne ringasd magad álomvilágba: számára nem jelentesz fenyegetést. Nincs a kezedben semmi más, csak a gyenge érvelésed. Song Il nem most jött le a falvédőről. Tisztában van vele, hogy hiába tálalnál ki a sajtónak, hiteltelen forrásként csak a pletykalapokat érdekelnéd.

Elgondolkodtattak Yol szavai. Szentül meg voltam győződve arról, hogy Song Il csak azért kedves hozzám, mert be akarja fogni a szám… Hogy a nőt látná bennem… képtelenségnek tartottam.

-So Ah! So Ah, figyelsz rám? – Yol szólongatása ragadott vissza a valóságba.

-Csak elgondolkodtam – mondtam szórakozottan.

Yol véresen komoly tekintettel vizslatott. Mint mindig, most is kerültem a pillantását, de a tarkómon éreztem, hogy engem célzott meg szemeivel.

-Ha bizonyítékot akarunk, közelebb kell kerülnünk hozzá.

-Nem is tudom, Yol… Az igazság az, hogy csak a te elméleted az egyetlen, amire ezt az egész kémjátszmát alapozzuk.

-Meg akarom próbálni – erősködött.

-Nem azt mondom, hogy meg se próbáljuk, csak… érted. Semmi sem garancia arra, hogy tényleg meg is találjuk, amit keresünk. – Aggodalommal töltött el a tervünk kidolgozatlansága. Yol túl sok forgatókönyvet olvasott már.

-Az irodájában tartja. Bármiben fogadnék. Azon a helyen, ami az olyannyira áhított hatalmának központja. Hol máshol lehetne a pendrive, ami a birodalmának összeomlásáért felelne?

A számat rágtam. Kételkedtem Yol álláspontjában. Állította, hogy minden info, amire szükségünk van, egy olyan pendrive-on található, amit Song Il kulcstartóként korábban mindig magánál hordott. Yol szerint két út vezethet a bizonyítékaink megszerzéséhez: közel kerülni magához Song Il-hez, és közel kerülni Song Il munkahelyéhez. Valamelyik a kettő közül elvezet bennünket ahhoz, amit keresünk.

-Mielőtt megint túlkombinálnád, térjünk rá a lényegre – követelte magának a figyelmet a fiú. – Remélem, nem dobtad ki a névjegykártyát, amit adott?

Előhúztam a zsebemben gombóccá összegyűrt kártyát, hogy megnyugtassam őt.

-Hétvége után első dolgod legyen felhívni és meginvitálni egy újabb találkára.

-Mit tegyek, ha furcsállja majd, hogy a semmiből segítséget kérek tőle?

-Addigra tudni fogja, milyen nyomorult életed van.

-Hja!!!

-Bocsánat – hadarta a fiú, de hangjában nyoma sem volt az őszinteségnek. – Neked nincs miért szégyenkezned. Nem te tehetsz erről a helyzetről. Song Il is ugyanígy tisztában van ezzel, és minden követ meg fog mozgatni, hogy segítő kezet nyújthasson neked. Értékelni fogja, hogy egy jól fizető munkát és nem pénzt kérsz tőle. Azt beszélik, hogy az Orion belsős munkatársat keres.

-A mi? – kérdeztem reflexből, elgondolkodva.

-ORION –ismételte a szót Yol. - A bandatagok még a koliban laknak, nem? Biztos láttad már őket. Látnod kellett ... – hangja a bizonytalanságba veszett.

Hallgatásom még több kételyt szülhetett Yol fejében, kissé türelmetlen stílusban magyarázta, hogy egy három tagból álló, híres fiúbandáról beszél. Lustán bólogattam. Rémlett valami, hogy volt ott három fiú, akiket mindig egy hadsereg vett körbe, és mindig együtt jöttek-mentek.

-Ühüm. Orion. Oké. Belsős ember kell. Értem.

-Mondd, hogy hallottál erről a lehetőségről. És mondd, hogy tetszene neked ez a munkakör.

-Mégis milyen munka ez? Különben is, honnan tudsz te ilyesmit? Nem is egy ügynökségnél vagytok.

-Hazánk szórakoztatóipara olyan, mint egy tucatnyi pletykás szomszédból álló elit negyed. Nem lényeg, melyik lakóházban élsz, mert a környék utcáin áramló infók beszivárognak mindenki otthonába.

Nem ragaszkodtam a részletekbe menő magyarázkodáshoz. A hírességek világát sokkal veszélyesebbnek ítéltem meg, mint a sajátomat, a kiismerhetetlensége és távolisága miatt. Az egyetemen azért választottam a médiatudományt szakirányomnak, mert a műsorgyártás érdekelt, de hogy celebek[1] után futkossak hírmorzsákért…? Azt hiszem, kissé lenéztem azokat, akik ilyen, általam „komolytalanak” megbélyegzett úton keresték a kenyérre valót. Azonban rég nem voltam olyan helyzetben, hogy lenézhessek bárkit is. Így félretettem minden ellenérzésemet, és erősen próbáltam gátlástalan énem felszínre törését elősegíteni.

-So Ah! Figyelsz? – Yol hangja ismét kizökkentett saját világomból. Elnyomtam egy ásítást, és elnézését kértem, amiért figyelmem nem bizonyult tartósnak.

-Hosszú napod volt, de fel kell készülnöd arra, hogy a mai után csupa ilyen napra ébredsz.

-Mi lehet szarabb annál, ahogy most követik egymást a napjaim? – gúnyolódtam saját magam nyomorúságos helyzetén.

Yol nem sajnálgatott, ehelyett a semmiből furcsa szavakat ejtett ki a száján, melyek után a láthatatlan kérdőjel ott lógott a kettőnket elválasztó üres térben.

-Red Key? Lipstick, T-shirt? Ma’ D-Day?

Csendben hallgattam, miket zagyvál össze.

-So Ah?

-Igen? – néztem kérdően Yol-ra.

Szája elé tette ökölbe szorított kezét, megköszörülte a torkát, majd vett egy mélyebb lélegzetet, és halkan dudorászta:

„ ~Nem követtem el akkora hibát, hogy a vétkeidet mind bennem találd~”

Halványan elmosolyodtam, nem értettem, hova akar kilyukadni. Yol ismét vett egy nagyobb levegőt, és újabb előadásba fogott:

„~Az utat én választom, a feltételeket én diktálom, míg a kezemben a kulcs, ami önmagamhoz vezet, a vörös kulcs, ami őrzi a megmaradt emberségemet~” – reppelte.

Amatőr produkciója megmosolyogtatott, és egy halk kacaj szalad ki a számon.

– Mi volt ez? – nevettem, na, nem a teljesítmény minőségén, hanem magán a helyzet komikumán. Bosszúforralós, borús gondolatokkal teli éjszakánk végül egy dalfesztiválba fullad?

Yol zavarba jött, és két torokköszörülés között méltatlankodott a tudatlanságom felett.

-So Ah?

-Igen?

-Nem hittem, hogy tényleg szükség lesz rá, de a mostani után talán… nem is tudom… Talán nem ártana, ha utánanéznél az Orion eddigi munkásságának.

-Nagyon híresek? – kérdeztem ártatlanul, mire Yol lemondóan szegte le állát. Tudtam, hogy hallottam már a nevüket, de lusta voltam a gondolkodást erőltetni.

-Keress rájuk a neten.

Megrémültem a ki nem mondott tényektől. Tehát borzasztóan híresek. Nem akartam nagyágyúk lábtörlőjeként végezni.

-Muszáj rájuk akaszkodnom? – próbáltam egy másik lehetőséget kijárni. – Biztos vannak mások is az ügynökségnél.

Yol hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét. – A CRUX Entertaimentnél? Mások? Ugye fogalmad sincs, mi zajlik manapság az idol[2] világban?

-Bocs, hogy manapság lefoglalt életben maradni, és nem jutott időm minden héten megnézni az Inkigayo[3]-t – vágtam rá sértetten.

-A CRUX kizárólag zenében utazik. Nem menedzsel se színészeket, se komikusokat. Néhány szupermodellt leszámítva. Ha be akarsz jutni az ügynökség falai közé, Song Il befolyására szükséged lesz. Egy kollégiumi portás munkához még elég volt az én nevem is, ellenben a komoly munkánkhoz szintet kell lépni.

-De miért kell a leghíresebbekre akaszkodnom? – nem tudtam beletörődni Yol választásába.

-Csak, mert.

-Valami oka van. Van valami, amit nem mondasz el?

-Ismered az Orion tagjait?

-A leckét kérdezd fel holnap.

-Az ismereteid hiányosságának pótlása után tedd fel a kérdéseidet – zárta le a témát Yol.

-Tehát van valami – lemondóan engedtem el a testem.

Yol menni készült, ezt jelezte a kilincset kereső keze a háta mögött. –Holnap ne számíts rám. Amint tudok, jövök. – Ezt úgy mondta, mintha levegőt sem tudnék venni nélküle.

-Yol? – Ezúttal én voltam, aki a nevének szólításával figyelmet követelt.

-Igen? – fordult felém készségesen. Csak most vettem észre a szeme alatti mély ráncokat. Egy tonnányi alapozó volt rajta, de a fáradtság jeleit nem tudták tovább palástolni.

-Semmi, csak… egyszerűen nem értem. Nem értelek – végül nem mertem feltenni azt a kérdést, ami valóban érdekelt. Ehelyett egy másik csúszott be a fejembe, amit már több bátorsággal merészeltem hangosan kimondani: - Neked semmilyen károd nem származott abból, ahogy a történtek zárultak – utaltam a csúfos végkifejletre. – Mégis miért akarod megtaposni azt az embert, akinek a karriered köszönheted?

Yol az ajtó felé fordult, és lenyomta a kilincset. Lemondóan húztam el a számat, választ ezek után nem reméltem, azonban a fiú meglepett. –Mert Rita nem ezt érdemelte.

Rita nevének említésére felállt a szőr a tarkómon. Az unokatestvérem, aki ennek a taknyos tizenéves kamasznak az első szerelme. Yol nője, aki úgy megkavarta az állóvizet, hogy az folyóvá duzzadva áradást fakasztott. Nehezen igazodtam ki Rita kapcsán Yol-on. És természetesen úgy általában is bajos volt kiismerni őt. Nem volt egyértelmű számomra, milyen érzelmek fűzték őket egymáshoz. Vagy egyáltalán voltak-e érzelmek… Rita szemszögét nem ismertem, de Yol-t elnézve a megérzésem azt súgta, ő csak egy esetlen, szerelmes kamasz fiú, aki nem tudta túltenni magát az elvesztésén, és azért játssza a gyermekded játékait, hogy így nyugodjon meg a lelke.

-Song Il indított el a pályán, de karrierem saját magamnak köszönhetem. Aki mást állít, hazudik – mondta végszóként, majd kámforrá válva eltűnt az éjszakában.

 

 

 

 

 



[1] celebritás szó rövidítése, jelentése felkapott híresség

[2] jelentése bálvány

[3] Népszerű dél-koreai zenei program az SBS csatornán

Idol Idol 3.

3.

 

Ismerős érzések kerítettek hatalmába a CRUX kollégiumának előterében ücsörögve. Feszengés, kisebbségi komplexus, bizonytalanság, liliputi gondolatok. Volt szerencsém ezeket megtapasztalni, valahányszor egy idol elsuhant mellettem vagy a némi biztonságérzetet nyújtó porta ablaka előtt.

És most ott ültem, fülig elvörösödve három férfi idollal szemben - akik rám se hederítenek. A szúrós tekintetű, borzos fiú, aki velem szemben foglalt helyet egy másik társával, eleinte kíváncsi pillantásokkal jutalmazott, de megunhatta a semmitmondó vonásaim kémlelését, mert egyhamar visszabújt a mobiltelefonja kijelzőjébe.

Értelmetlen volt aznap tisztességesen megfésülködnöm. Nem értettem azt sem, miért éreztem kínosan magam reggel, amikor indulás után eszembe jutott, hogy nem fújtam be magam parfümmel. Teljesen kifordultam önmagamból már annyitól, hogy tudtam, hírességekkel fogok személyesen is találkozni.

Minden túl simán ment. Játszi könnyedséggel sikerült elhitetnem Song Il-lel, hogy besokalltam a hónapok óta tartó nélkülözéstől, és pénzhez kell, jussak. Az egyetem miatt, természetesen. Az utolsó lehetőségem is eljátszottam, nem halaszthatok több szemesztert, különben minden eddigi igyekezetem a semmibe vész. A diákhitelem törlesztenem kell, de esélyem sincs kifizetni a tandíjat, ha vészesen hamar nem jutok még egy kis pénzhez.

Song Il tett még egy sikertelen kísérletet arra, hogy rám tukmálja a pénzét, de kijelentettem: a pénzével sosem nyerhetné el a megbocsátásomat. Amit tett, az erkölcstelen, törvénybe ütköző, viszont kisebb gondom is nagyobb annál, hogy a büszkeségemmel nyalogassam a sebeimet. Ezért élek a lehetőséggel, és megragadom. Belé kapaszkodom. Szerezze meg nekem a részidős munkát az Orion mellett.

Song Il-t nem érdekelte, honnan tudok erről. Biztos kézenfekvő volt a számára, hogy a portások fülébe is eljut minden, ami a kollégiumban történik.

A hangján keresztül érezni lehetett, hogy mód felett el van ragadtatva a hívásomtól. Kis idő múlva visszahívott, boldogan közölte velem, hogy enyém az állás, lediktálta a mai időpontot, és biztosított arról, hogy igyekszik ő is részt venni a megbeszélésen.

Ehhez képest Song Il-nek nyoma sem volt. Nem, mintha hiányoltam volna, csak… valahogy nyugodtabbnak éreztem volna magam, ha van ott egy ismerős arc is.

A három fiú első ránézésre nem keltett bennem pozitív benyomást.

Az előtérben szóló led tv az egyik zenecsatornára volt állítva. Legalább a háttérzaj oldotta némileg a kínosan csendes légkört.

Egyiküket sem foglalkoztatta, vajon ki lehetek, miért ülök itt velük, és egyáltalán… miért bámulom őket?!

Elkaptam a hollófekete hajú fiúról a tekintetem, amit még az érkezésükkor rajta felejtettem. Vagy egyáltalán nem zavarta, vagy tapintatból nem tette szóvá, nem tudom. Minden esetre lángvörös lettem, amikor figyelmeztettem saját magam, hogy idegen emberek szájtátva bámulása nem illendő viselkedés társaságban.

Mindannyian az odakint telefonáló menedzser visszatértére vártunk. Velük volt még egy magas nő is, aki mellém telepedett le, és ő is a telefonját babrálta, akárcsak a másik három. Bal kezét hasán pihentette, ami mintha dudorodott volna a kabátja alatt. Terhes kismama lehetett.

A legalacsonyabb volt a legkíváncsibb. Ő néha-néha vetett rám egy futó pillantást, de tulajdonképpen el sem akart szakadni a szorosan mellette ülő fiú mobilja felől. Valamilyen videót mutathatott neki – a telefonból kiszűrődő hangok erre utaltak.

A fekete magányosan elvonult a sarokba állított fotelbe, előre dőlve, két combján megtámasztott alkarjával nyomkodta a telefonja billentyűzetét.

-Gyorsan zavarjuk le ezt a rapid randit, kölykök! – robbant be sebesen a fiúk menedzsere. Kissé köpcös, kerekded fickó volt, de több volt rajta az izom, mint a zsír. Yoo Wol előbb nekem mutatkozott be, udvariasan köszöntöttük egymást, majd odafordított a ’kölykei’ elé, és nekik is bemutatott.

-Song Il hyung üzent, hogy úton van, ugyanakkor késésben is, így ahelyett, hogy rá várunk, haladjunk. Másfél óra múlva Woon-nak gyakorlatilag a város másik végében kell lennie. Te biztosan ismered a kölyköket – hagyta is annyiban a formalitásokat.  – Mától a kisasszony a team részét képezi. Bánjatok vele tiszteletteljesen! Kisasszony, kérem, viselje gondját a fiúknak!

-Yoo Wol-sshi, esetleg mondana több részletet is a munkámmal kapcsolatban? – próbáltam kideríteni egy kicsivel többet arról, mit is várnak tőlem tulajdonképpen.

-Szólíts csak Oppának[1]! – vigyorgott Yoo Wol. A szavai egymást érték, olyannyira hadart, hogy iszonyúan kellett figyelnem a mondandójára. Szédült tempóban zúdította az információkat. – Song Il nem árult el semmit? Habár miért is tette volna, hiszen a közvetlen felettesed mégis én lennék, nem? – mulatott saját magán Yoo Wol. Kényszeresen vigyorogva bólogattam, mi mást tehettem volna.

-Hyung[2], kérdezhetek? – mászott ki a legkisebb a cimborája telefonjából.

-Ha nagyon muszáj, kicsi Rin – kacsintott játékosan a türelmetlen menedzser.

-Itt vagy nekünk te. Van stylistünk, sminkesünk, tanáraink. Valakit kirúgtak, és azért kapunk új embert?

-Ez a noona itt – mutatott mindkét, felfelé tartott tenyerével felém Yoo Wol – azért tölti veletek az idejét az egyetem mellett, hogy segítsen nektek kiigazodni az SNS[3] világában.

-Hyung!!!

-Yoo Wol-ah!!!

-JAJ NE MÁR!

Méltatlankodó kiáltások zúdultak felénk. Összerezzenve figyeltem, ahogyan ezúttal végérvényesen rám szegeződik mind a három szempár. A nő, aki mellém telepedett, éles, fület sértő hangon kacagott fel. Csodás. Mindenki utál.

-Micsoda összhang! – Yoo Wol gúnyos tapssal jutalmazta a fiúk reakcióját. – Brávó! Bárcsak a nap mind a 24 órájában ekkora lenne köztetek az egyetértés! Brávó! Komolyan mondom, mindjárt megkönnyezem! Ne ijedj meg, kedvesem, te nem tehetsz semmiről – mosolygott rám megnyugtatóan. - Hírhedten rossz a kapcsolattartás köztetek és a rajongók között. Hiába jártatom a számat, hogy legyetek kedvesebbek, és válaszoljatok meg egy-két kérdést, amit felétek intéznek azok a visítozó tinilányok, akik a zsebpénzüket a ti meggazdagodásotokra költik! Neeem! Ti hallani sem akartok facebookról, meg twitterről! Abban sem vagyok biztos, hogy a neten megtalálnátok-e a hivatalos honlapotokat. Fanmeetinget legutóbb bő fél évvel ezelőtt szervezhettünk nektek, és akkor is mi volt?! Fapofával játszottatok öt számot, mikor ráadást kértek, Zander kijelentette, hogy ennyi fért bele a játékidőbe.

-Csodálkozom, hogy még mindig léteznek – motyogtam elképedve az orrom alatt.

-A fiúk képernyő-kompatibilisek – magyarázta meg az Orion létezhetésének legnyomósabb okát Yoo Wol. Elszégyelltem magam. Ezek szerint más is hallotta, ami kicsúszott a számon. - És az se hátrány éppen, hogy a szakma szereti őket. Megelégeltem, kölykök. So Ah feladata az lesz, hogy az interneten növelje a közvetlenségi mutatótokat.

-De hyung, én egész gyakran használom az Instát[4]! Most is éppen rajta lógok! – körözött a telefonjával a kezében a legönelégültebb képet vágó, bárgyú ábrázatú fiú.

Yoo Wol kikacagta, elkapta a kezéből a készüléket, és a kutyaszínű, hullámos hajjal borított fejéhez koccintotta.

-Mióta fent vagy, egy képet nem töltöttél fel! – rivallt rá a menedzsere, mire a fiú látványosan összerezzent, és a kis cuki társának karjába bújt. – Arra használod, hogy mások után nyomozz! A fél hallyu[5] világot követed, és helyesírástól hemzsegő kommenteket hagysz! A boss[6] nem győz elnézést kérni miattad! Nem létezik olyan összejövetel, amin ne tenné legalább egy ember szóvá a pocsék nyelvtanodat! So Ah!

-Parancsolj! – vágtam rá katonásan a nevem hallatán. Úristen, hol vagyok? Ez a hadsereg? Vagy egy idegen bolygó?

-Zander ma törli a fiókját!

-Hyung!!!

Zander fején kétszer egymás után is landolt a telefonja.

-Mondom: törli! És a mai nappal So Ah-sshi semmiképp nem engedheti, hogy Zander ujjai a mikrofonon, vécépapíron és az evőpálcikán kívül mással is érintkezzenek. Kiváltképpen vonatkozik ez a szabály a billentyűzetre. Értem?!

Bőszen ráztam a fejem. Volt egy olyan érzésem, hogy ebből én jövök ki a legrosszabbul. A megérzésem helytállását csak alátámasztotta a Zander-nek nevezett fiú tüskés pillantása, amivel engem méregetett. Hiába is lepleződött le a burkolt ellenszenve, a fiú nem jött zavarba, mint mások szoktak a gúnyolódásuk lebukásának pillanatában. Nyíltan utált.

-Jövőhét kedd, kölykök, az a történelmi pillanat, amikor elindul a csapat hivatalos oldala is a Facebookon. Twitter, Insta, Naver[7], MINDEN! Ezen kívül egy video blogra is szükség lesz, ami a CRUX honlapján fut majd. So Ah ért ezekhez a dolgokhoz, az ő feladata az oldalak szerkesztése, a ti életetek dokumentálása fotók és video üzenetek formájában. Azt akarom, hogy megmutassátok a tündéri civil oldalatokat is. Mégis ki fog rátok szavazni a közönségdíjas kategóriákban, hah?!

Zander és a cukorfalat zajosan motyogtak az orruk alatt, míg a sarokba vonult társuk egy hosszú, elnyújtott lélegzetvétel kifújásával nyugtázta a történteket.

Az előtérben a forgalom pillanatok alatt megnövekedett, és a mi zártkörű összeröffenésünknek egyhamar véget is vetett odalent. A bejáraton egy lányfalka közeledett felénk, mindannyian a legelöl haladó, tetőtől talpig sminkben, és 10-12 centis csizmában vonuló nő körül legyeskedtek. Az előteret úgy használta, akár a divatbemutatók kifutóját. A lift irányába tartottak, és elhaladva mellettünk, valamennyien üdvözöltek bennünket.

Yoo Wol pupillái tágra nyíltak, és boldogságban úszva figyelte a közeledő dívát. – Do Ra-yah! Rég láttalak! Milyen volt a repülőút?

A díva megrázta vállig érő, hullámos fürtjeit, és sok pénzt érő, bájos mosolyával jutalmazta az őt megszólító férfit. – New York pazar élmény, mint mindig. Megunhatatlan!

New York. Egyszeriben aprónak éreztem magam. Én jó, ha Jejuig[8] eljutok ebben az életben. Leszegtem a fejem, és önkéntelenül is hátrébb léptem, a menedzser hátának árnyékába húzódtam ettől a fényes ragyogásban úszó csillagtól. Még ránézni is fájt, annyira szép volt. Szimmetrikus arc, tökéletes fogsor, amit most az ezer wattos mosolyával villantott ki Yoo Wol-ra.

Magamon éreztem kíváncsi tekintetét. Yoo Wol beszélt hozzá, de ő egész idő alatt engem pásztázott. Alig vártam, hogy végre beteljen a látványommal, és útjára menjen. Hálát adtam az égnek, mikor valaki a staffból[9] megsürgette a kisasszonyt.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Amikor hallottam a záródó liftajtók hangját, visszanyertem a bátorságom, és felegyenesedtem én is. Csak ekkor tűnt fel, hogy a három fiú teljesen közönyösen viseltetett az előbbi jelenet iránt. Zander már-már rajta feküdt a társán, és összefüggéstelen dallamokat dúdolgatott, a sarokban gubbasztó még ennél is látványosabban ignorálta a szupermodell Do Ra belépőjét: bedugta a füleseket, és zenét hallgatva pattogtatta az ujjhegyét a szék karján.

Ami a felszabadultságomat illette, ezzel véget is ért. A következő vendégünk a sebesen felénk (felém?) közeledő Song Il volt.

A fiúk haptákba vágták magukat, előre köszönve hajbókoltak neki. Song Il és Yoo Wol kezet ráztak egymással, majd a férfi intett a kismamának, hogy ne fáradjon a felállással, üljön csak továbbra is kényelmesen.

-Elnézéseteket kell, kérjem – szabadkozott behízelgő modorával Song Il. – Időben akartam érkezni, hogy elbeszélgessünk az Orion jövőbeni terveiről, de egyik találkozó a másikat érte. Sikerült nagyjából átbeszélni a fontos részleteket? Mindenki egyetértett a változásokat illetően?

Zander egy nagy levegőt készült venni, de mielőtt megszólalhatott volna, Yoo Wol villámgyorsan ragadta magához a szót:

-A kölykök tudják, hogy minden értük van. Nagyfiúk, akik isszák minden szavamat!

-Remek! – ütögette meg elismerően Yoo Wol vállát Song Il. – Az Orion a mi aranytojást tojó tyúkunk. Nagy becsben tartunk benneteket. Minden rendben veletek? Nem vagytok betegek? Nem szenvedtek hiányt semmiben? Woon-ah?

Zander szóra nyitotta a száját, és felemelte mutatóujját, jelezvén, hogy szólni kíván, de Yoo Wol rutinosan előzte meg védencét.

-Mire lehetne szükségük, amikor mindenből a legjobbat kapják?! Az ügynökség most is gondoskodott a háttérmunkát illetően a precíz szakértelem megtestesüléséről – célzott zavarba ejtően egyértelműen rám Yoo Wol.

-Kérem, ne gondoljon rám szakmai segítségként! – hárítottam a ki nem érdemelt dicséretet, ismételten téve fél lépést hátra, amikor Song Il tenyerét éreztem meg a saját vállamon. Égetett, még a vastag kabátomon keresztül is.

Undorodva nyomtam el magamban a késztetést a kezének kifordítása iránt.

-So Ah-sshi az Orion sikeréért fog együtt dolgozni velünk – ragadta magához a szót Song Il. Ismét az a behízelgő, gyomorforgató hangsúly. – Ha nem haragszotok, villámlátogatásomat zárnám is. Az idő pénz, tudjátok.

Felcsillant előttem a szabadulás esélye. Végre leveszi rólam a mocskos kezét!

-So Ah-sshi, megtennéd, hogy kikísérsz a kocsimhoz? Addig is válthatnánk néhány szót gyorsan. – Legbelül hangos zokogásban törtem ki, de nem mutathattam, mit érzek valójában, így csak közönyös képpel, röviden bólintottam.

-Csodás! – derült fel Song Il arca. Odalépett a három fiúhoz egy-egy kézfogásra, a sarokba vonult jóképűvel rövidebb párbeszédet folytatott arról, hogy mostanában mintha fogyott volna. Nem tudtam beszélgetésük teljes terjedelmére koncentrálni, mivel előre szédültem a rám váró beszélgetés megpróbáltatásaitól. Song Il apukásan megpaskolta a fiú arcát, Yoo Wol is elbúcsúzott tőlem, mondván idő szűke miatt a továbbiakról a holnap reggeli órákban értekezzünk legközelebb; majd elhagytuk az épületet.

Az autójával közel parkolt a kijelölt dohányzóhelyhez, de ő abban a pillanatban már rá is gyújtott, hogy kitette lábát az ajtón.

-Köszönöm, So-Ah! – mondta félszegen. Nem válaszoltam, csupán kérdően felvontam a szemöldökömet. – Hogy segíthettem – egészítette ki köszönetnyilvánítását.

A szememet forgattam, zsebre vágtam a kezeimet, és lassú léptekkel elindultam a kocsija irányába. Kisvártatva követni kezdett.

-Komolyan hálás vagyok, még ha olyan esetlenül is hangzik, ahogy gondolom.

Csak hallgattam, ahogyan szavai egymást érik. A némaságommal büntettem, és ő ezzel teljesen tisztában volt.

-Már az is csoda, hogy újra láthatlak – nevetett zavartan. Rájöhetett, hogy eléggé félreérthető, amit az imént mondott, mert aztán magyarázkodásba fogott. – Öhm… nem úgy értettem. Tudod… csak… azt hittem, már soha többé nem akarsz látni, és egyszerűen csak nagyon örülök, hogy megváltozott a hozzáállásod.

Élvezettel hallgattam a hebegését. Ez a nagy igazgató, aki fene tudja, miért felelős egy fene nagy cégnél, el-elcsukló hangon, gyerekes zavarában keresi a hozzám intézett szavait, míg alig egy perccel ezelőtt tekintélyben fürödve oly’ magabiztosan irányította a környezetét. Habár nagyon igyekezett úgy tálalni a beszélgetést, mintha közvetlen és emberséges lenne. Nem tudtam elhinni, hogy ez az egész nem csak egy színjáték, ami arra megy ki, hogy minél jobb színben tűntesse fel magát mások előtt.

-Tudom, hogy illene köszönetet mondanom neked – rágtam keserűen a szavakat. Egy pillanat erejéig megrökönyödve meredt rám. Megszólalásom meglepetést okozott számára. – Igyekszem minden ellenérzésemet félretéve dolgozni a jövőben, de nem megy egyik pillanatról a másikra.

-Ne érezd kötelességednek! – győzködött örömében Song Il. Elhajította a még égő cigarettát. – Se tehernek a jelenlétemet. Engem jóformán látnod sem kell majd. Megelégszem egyelőre annyival, hogy biztonságban tudhatlak. Most ennél több hála nem is szükséges a részedről. Nem akarsz esetleg beköltözni ide? Van lehetőség a staff tagjainak elszállásolására. Nem lenne egyszerűbb a közlekedés kocsival? A cégünk több autót is biztosít a személyzet számára.

Felfordult a gyomrom attól, amit hallottam, de nem a kitartott grupik nagy fogására, vagyis az autóra és a lakásra hányt cigánykereket a gyomrom.

„Egyelőre?”

„Most?”

Yol-nak mégis igaza lenne, és tényleg sokkal többet vár velem kapcsolatban? Félretettem a kellemetlen gondolataimat, de a dühömet csak éhező szörnyként táplálták szavai. Nehezemre esett úrrá lenni a haragomon.

-Lenne egy dolog.

-Bármit kérhetsz!

-Ne tukmáld rám a segítséged.

Song Il arcára fagyott a felszabadult mosolya.

-Minden eddigi elvemet el kellett hajítanom, félretenni a megmaradt büszkeségemet, és az ész érvekre hallgatva munkát koldulnom nálad. Talán egy élet is kevés lesz kihevernem. Megalázkodottnak és behódoltnak érzem magam, Song Il. Jelenleg ennél többet elfogadnom tőled egyet jelentene számomra a lelki halállal.

Nem kellett megjátszanom a keserű nőt, aki elérkezett a társadalmi szakadék szélére. A helyzet a valóságban is így festett, csupán az a kéz volt másé, amelyiket zuhanás előtt megragadtam. Yol keze erősen markolta az enyémet.

Zajt hallottam mögöttünk, majd ijedten összerezzentem, amikor Song Il odaköszönt a szupermodellel együtt érkező, és most távozó embereknek.

-Tiszteletben fogom tartani a kérésedet – hagyta annyiban Song Il. – Nem akarlak sürgetni. De azért megkérlek, hogy legalább a költözést fontold meg. Egy fiatal lánynak nem kellene olyan elszigetelt helyen egyedül laknia.

Forrtak bennem az indulatok. Mégis ki tehet arról, hogy egyedül maradtam?! Arról, hogy a családom számára nem létezem?! Arról, hogy a nehezen megszerzett bizalmak és barátságok egy pillanat alatt semmivé foszlottak?!

-Nem vagyok egyedül – vetettem oda ridegen. Felszegtem az állam, és mélyen a szemébe fúrtam a saját tekintetem. – Elfelejtetted? Hogy lehetnék egyedül, amikor van egy gyerek, aki az anyjának nevez engem? Elvégre gyereket csináltál nekem.

Song Il megrökönyödve, mereven állt előttem.

Tudomást sem vettem a tiszteletteljes búcsúzkodásról, faképnél hagyva, remegő térdekkel visszafordultam a kollégium irányába, az előtér kanapéján felejtett táskámért.

Befordulva a dohányzó részt elválasztó boltív alá, a hamutartós kuka henger alakú falán éppen végigdörzsölte valaki a parázsló csikket. Még időben lefékeztem, hiszen olyan lendülettel érkeztem, hogy kis híján a kukával együtt azt a személyt is felborítottam. Megcsúszott a talpam a síkos betonon, de az esést sikerült elkerülnöm, így nem túl nőies, féltérdre ereszkedést produkáltam az idegen előtt, aki már nyújtotta is felém a segítő kezét. Anélkül, hogy láttam volna, ki kíván felsegíteni, már automatikusan álltam is fel a „köszönöm, megvagyok” szavak kíséretében.

A sarokban gubbasztó nem gubbasztott tovább a sarokban. Velem szemben állt, halvány mosollyal fakó arcán, keze továbbra is kinyújtva mutatott felém.

Átfutott az agyamon annak lehetősége, hogy hallott ezt-azt a Song Il-lel folytatott beszélgetésünkből, de őszintén hidegen hagyott, ki mit gondolt, vagy hitt az életemmel kapcsolatban. Végül is, nem titkokat cseréltünk egymással.

-Bocsánat – motyogtam, hiszen egyenesen belerohantam egy híresség hátába.

-Nem ütötted meg magad? – kérdezte lágyan.

-Jobban kellett volna figyelnem. Az én hibám volt – mondtam menetrendszerűen, akár egy betanult szöveget. Egy csapásra befeszültem a jelenlétében. Megint ez az átkozott celebfrász.

-Nem történt semmi – mosolygott rendületlenül a fiú. – Holnap találkozunk! – mondta, majd elsietett a dohányzóból.

Kellett néhány másodperc, mire feldolgoztam, hogy kettesben maradtam az Orion egyik tagjával, aki még váltott is velem néhány szót. Yol figyelmeztetésére vettem néhány internetes órát az Orion nevű tantárgyból előző este, és amit megtapasztaltam, csak még fenyegetőbben hatott. Hírnév, hírverés, hírhajhászás. Leírhatatlanul híresek voltak hazai viszonylatban. Alaposabban utánuk kutatva kezdtem megérteni, mekkora rajongás állhat az elvakult Orion-fanok gyűlöletes kommentjei mögött.

Bárgyún elmosolyodtam. Rajongók ezrei ájulnának el, ha tudnák, hogy egy kisgyerekes anyuka velük együtt töltheti napjainak nagy részét.

 

***

Woon pov[10]

 

-Woon-ah! Kidobnád ezeket egy kukába? – Ha Rim noona[11] a kanapén fészkelődött, és kikutatta a táskájából három üres, vizes flakonját.

Zander szokás szerint hangos volt, Rin pedig szokás szerint próbálta utánozni a hangoskodását. Yoo Wol-lal folytattak szélmalomharcot, aki az imént nem hagyta szóhoz jutni Zander-t, holott égető szükségét érezte Song Il hyung tudtára adni, hogy egy új típusú turnébuszban sokkal kipihentebben érkeznénk a fellépéseinkre.

Ha Rim noona meg sem kísérelte félbeszakítani őket, ehelyett inkább engem kért meg, tegyek neki szívességet. Elraktam a fülest a kabátzsebembe, és odasiettem hozzá. Hónom alá csaptam két flakont, a harmadikat az ujjaim közt tartottam. Az előtér szemetese tele volt, így a dohányzóig sétáltam a flakonokkal.

Odakint szemernyit sem engedett a hideg, de jól esett egy kis friss levegőt magamba szívni. Nem sokára indulnunk kellett, ami a nap további részére számomra totális bezártságot jelentett. Bezárva a stúdióba, bezárva az autóba, végül bezárva a szobámba. Ezért kihasználtam a szabadban eltölthető idő minden pillanatát, s hogy tovább nyújthassam a perceket, szorgalmasan összenyomogattam előbb kézzel, majd a talpammal is a műanyag flakonokat. Remek módja volt a törés-zúzás iránti vágyamat ilyen módon kiélni. Éreztem, hogy a mellkasomban ismét hógolyóként kezd dagadni a feszültség. Nem akartam senkivel sem ordítani, magamnak kellett gondoskodnom a kitörni készülő szörnyeteg csitításáról. Már rutinos ’elnyomó’ voltam. Tudtam, hogy minél előbb találok valamit, amivel leköthetem a figyelmemet, annál hamarabb szabadulok ettől a szorítástól a bordáim alatt.

A műanyag zörgésén keresztül is áthatoltak a tőlem nem messze zajló beszélgetés egyes részei. Song Il teljesen más hangnemben beszélgetett a lánnyal, aki úgy tűnt, egy ideig a mindennapunk részévé válik.

A lány szégyenlős viselkedése mintha csak álom lett volna – Song Il-lel tegezték egymást, és durva, kemény hangsúlyt ütöttek a szavai, amit az igazgatóhoz intézett. Néhány perce még szimpatikusnak találtam. És szépnek. Kedveltem, ha egy lány ahelyett, hogy a végzet asszonyát játssza, visszafogott tud maradni, és nem próbál meg levenni a lábamról. Megvontam a vállam; talán csak beképzeltem az egészet, és a lányt az ideálom képmására formáltam fejben. Úgy tűnt, a kialvatlanságom ráment az ép elmémre. Ha belegondolok annak a lánynak a helyzetébe, talán jobb is, ha csak megjátssza mások előtt a szendét. Mellettünk nem erre a karakterre lesz szüksége, ha életben akar maradni. Zander így majd megeszi reggelire.

-Woon-sshi! – néhányan Do Ra teamjéből kifelé tartottak, amikor észrevettek, és odaköszöntek. Dicsérgettek, kedves, hízelgő dolgokat mondtak, volt, aki tréfálkozott velem. Az egyikük éppen egy szál cigit gyújtott meg, amikor a társai emlékeztették, sietniük kell, ezért felém nyújtotta az égő csikket, és ő is szívességet kért tőlem.

-Jó utat! – búcsúztam el tőlük, és a rám hagyott cigivel ismét a kuka felé baktattam. Sosem cigiztem, még kipróbálni sem volt időm. Nagyon fiatalon váltam gyakornokká, és az eltökéltségem már 14 évesen is azt diktálta, hogy tartsam magam távol mindentől, ami nem a jövőbeni sikereimért felel. Céltudatosan küzdöttem fel magam fokról fokra, és sohasem bántam meg, hogy a cigi, az alkohol, vagy a drogok, a mámoros partikban úszó éjszakázás, kimaradtak az én életemből. Boldog voltam, hogy mindezekért cserébe, ha úgy vesszük, az én álmom valóra vált.

A néhány méterrel arrébb zajló beszélgetés hangosabbra váltott, így nehéz volt nem meghallani, annak ellenére, hogy valóban nem állt szándékomban hallgatózni. De az információk nekiütköztek az amúgy is kiélesedett, abszolút hallásomért felelős szerveimnek, melyeket befogadni és feldolgozni ott és akkor, alig-alig tudtam.

A bájos és szégyenlős lány azzal a félszeg mosolyával már édesanya!

Song Il a gyermeke apja?!

Mégis mi ez az egész?!

Értetlenül álltam a füstölgő cigarettával a kezemben a helyzet előtt.

Song Il felcsinált egy ilyen fiatal lányt, és el is titkolta ország-világ előtt?!

Felocsúdtam a döbbenetből. Song Il hyung-gal kapcsolatban valami furcsa. Titkolózás? Nem is tudom. Egy ideje már gyanakodtam rá valami mással kapcsolatban, de egy gyereket eltitkolni, aki a saját vére? Ez nem Song Il stílusa. Úgy értem, egy zabigyerek létezése túlságosan ’kis’ dolog ahhoz, hogy Song Il kezét-lábát törve titkolja el a munkatársai elől. Meggyőződésem volt, hogy Song Il titkai ennél jóval mocskosabbak – már ha valóban igazak a fél füllel hallott pletykák, és az én következtetéseim is helyesek.

Song Il hyung. Mégis… hogyan gyanúsíthatnám bármivel is, amikor annyi mindent tett értem?

Szomorúan tördeltem az ujjaimat. Hálával és nem gyanakvással kellene viseltetnem iránta. Bűnösnek éreztem magam, amiért furcsa gondolataim nyomán felmerült bennem annak lehetősége, hogy Song Il nem olyan jó ember, mint azt hittem.

Nos, hogy Song Il ténylegesen So Ah gyerekének az apja-e, úgy határoztam, nem érdekel. Mindaddig nem is fog, amíg ez a tény az én kérdéseimre nincsen befolyással. Mindenki azt kezd az életével, amit akar. És mindenki abban hisz, amiben akar, vagy szeretne.

Lezártam magamban a témát, és elnyomtam a még mindig kitartóan füstölő cigarettát, amikor az ismeretlen gyerek anyukája éppen, hogy a hátamnak nem ütközött.

Lenéztem rá, fel akartam segíteni, de nem fogadta el. Még mindig bájosnak találtam, ahogy idegenkedik tőlem, és úgy alapjában véve magától a helyzettől, az én világomtól. Észrevétlenül is mosolyt csalt elő belőlem.

A mellkasom más ritmusban kezdett dübögni. A szörny odabent nem tombolt tovább, hanem rajtam kacagott. Előtte nehéz volt eltitkolni bármit is.

So Ah.

Az első perctől kezdve kedveltem.

 

 

 

 

 



[1] Az idősebb férfiakra használt megszólítási forma nők esetében

[2] A férfiak esetében, a tőlük idősebb férfiakra használt megszólítási forma

[3] az angol satellitennavigationssystem szó rövidített jelentése, az internet összefoglaló neve

[4] Instagram alkalmazás rövidítése

[5] koreai hullám, kulturális jelenség, leginkább külföldön is híressé vált dél-koreai művészek összefoglaló neve

[6] angol szó, jelentése főnök

[7] videó megosztó alkalmazás

[8] Dél-Koreához tartozó sziget, kedvelt túristalátványosság

[9] angol szó, jelentése stáb

[10] az angol point of view kifejezés rövidítése, mely azt jelenti, kinek a szemszögéből szemlélik az eseményeket

[11] megszólítási forma, melyet a férfiak az idősebb nők esetén használnak

Idol Idol 4.

4.

 

A földszinti előtérben hűlt helyét találtam a csapatomnak, ezért követtem őket a lifttel a 3. emeletre, ahol a szobáink voltak.

Ha tehettem, lépcsőztem, de kissé legyengített a diéta, amibe alig egy hete vágtunk bele. A liftajtó kinyílását követően azonnal Zander követelőző hangja ütötte meg a fülemet. Szakadatlanul ostromolta a magánvéleményével Yoo Wol-t. A szobáink egyike helyett az emeleten található kisebb, nappaliszerű előtérben toporzékolt, akár az óvodások.

-Ha problémád van a személyzettel, fordulj a felettesemhez, Zander – sóhajtotta lemondóan Yoo Wol. – Woon a világvégére ment kidobni a szemetet? Lassan indulnunk kéne, de még át sem öltözött!

-Itt vagyok! – léptem közelebb a csapatomhoz. – Elég, ha dzsekit cserélek, ugye? – fordultam Ha Rim-hoz, aki többnyire a stylist szerepét töltötte be mellettünk.

-A tengerkéket behajítottam tegnap este a többi közé. Megkeresnéd?

Bólintottam, és a szobámba vonultam, ahová mágnesként ragadva rám, követtek a többiek is. Yoo Wol sürgetett, és igyekezett nem tudomást venni az örökké elégedetlenkedő Zander-ről, akinek pedig a neten lógó Rin járt nyomában hűséges katonaként. Megmosolyogtam, ahogyan a telefonjába bújva is tudta, merre viszik a lábai. Biztosra vettem, hogy csukott szemmel, a világ bármely pontjára lehajítva is tudná, merre keresse Zander-t.

Az ajtóm tárva-nyitva állt, a küszöbnél fennhangon röhögő Rin guggolt. Remekül elvolt a saját kis világában. A csapatunk legfiatalabb tagjaként mindenki elnéző volt vele szemben, amikor néha megfeledkezett magáról. Pontosabban belefeledkezett a saját világába. Igazi 4D.

Zander mögöttem szüntelen Yoo Wol-lal vitázott az új stábtagon. Ha Rim a tükör előtt segített nekem az öltözködésben. Alig tudott hozzáférkőzni a galléromhoz pocakja miatt.

-Noona, lehet már tudni, hogy kisfiú vagy kislány lesz?

Ha Rim csalódott mosolyra húzta a száját. – Folyton úgy fordul, hogy ne lehessen felderíteni a helyzetet.

-Fiúnak vagy lánynak örülnél jobban?

-Mindegy, csak egészséges legyen.

-Mindenki ezt mondja, de legbelül biztosan jobban szeretnéd egyiket a másiknál, nem?

Ha Rim a plafont kémlelte, majd töredelmesen bevallotta, hogy úgy érzi, egy kisfiúval hamarabb jutna közös nevezőre. Noona a nyakamba akasztott egy hosszú láncot, majd egyhamar meggondolta magát, és tovább kutatott a kiegészítők között, amelyek az ágyamon hevertek szanaszét.

-Zander rikácsolása kezd az idegeimre menni – szűrte a szavakat a fogai között Ha Rim.

Ezzel nem volt egyedül, azonban Zander a nagy szája ellenére jóindulatú volt, és ami még fontosabb: jó leader[1]. Ügyesen kommunikált, irányított, és tehetséges volt abban, amit csinált. Viszont hogy ezzel a tehetséggel nem volt-e tisztában, vagy nem érdekelte annyira a zene, hogy el is mélyüljön benne, nem sikerült rájönnöm. Hiába érdekelt a válasz, Zander sosem kedvelt annyira, hogy őszintén felelne is nekem, ha nekiszegezném a kérdést. Valószínűleg elhajtana a fenébe egy ’mi-közöd-hozzá’ kíséretében.

A tükörből vetettem egy rövid pillantást Rin-re. Már nem guggolt, hanem az ajtóm teljes szélességében elterpeszkedve ült, és tovább vihogott valamin. Utánozta azt a beszélgetést, ami a mobiljából szűrődött ki. Rendkívül viccesnek találta.

Rin jó kondiban volt, irigyeltem az erőnlétét. Jobban szeretett koreográfiákat tanulni, mint a stúdióban gubbasztani, melynek eredménye meg is mutatkozott az izmaiban. Örökmozgó volt, számára felért egy büntetéssel, amikor olyan rendezvényen kellett részt vennünk, ahol hosszabb időt kellett ülve eltölteni. Jelenleg sem volt képes egy helyben megülni, egyfolytában változtatta a helyzetét, egy helyben pattogás, törökülés, spicc-pipa váltogatása. Rin kimeríthetetlenül energikus volt.

-Yoo Wol hyuuuung! – nyafogta Zander. Úgy rázta a felső testét, akár egy gyerek hiszti közben. – Nem akarok új emberrel dolgozniiiii!

-Viselkedj már felnőtt módjára! – szakította félbe Yoo Wol. – Nem most kezdted a szakmát. Ennyi idő alatt kismillió ember fordult meg körülötted! Most mégis mi a valódi probléma?

-De hyuuung! Nemakaroksnst!!!

-Nem kívánságműsor.

Zander egy látványos mozdulattal levetette magát az ágyamra. Hasra fordult, és a párnámba temette az arcát.

Yoo Wol lemondóan a földre szegezte a tekintetét. Csípőre tette kezét, s fontolgatta, hogyan vessen véget Zander hisztijének. Elcsíptem, amikor Ha Rim a szemét forgatta, és szájával artikulálva kijelentette: „Ez nem normális”.

-Rin-ah~ - nyögte Zander, kifordítva a fejét a párna szorításából. – Hyung nem érzi jól magát. Gyere közelebb! – intette magához a fiút.

Rin jobb lábát az ajtófélfának támasztotta, és odatolta magát Zander fejéhez, aki erre megpaskolta Rin feje búbját. -Ugye szerinted is hülyeség ez az SNS őrület?

-Nem szeretek ennyit foglalkozni magammal – mondta egykedvűen Rin.

-Hjaaah! - Yoo Wol ráharapott a szájára, hogy fékezze az elharapódzó indulatait. Mély levegőt vett, és visszanyerve higgadtságát, együttérzést tanúsítva leült Zander mellé az ágy szélére.

-Kölykök – kezdte halkan. Egyik kezét Zander lapockájára, másik tenyerét Rin fejére helyezte. Tekintetével engem keresett a tükörben. – Emlékeztek, mit mondtam, amikor bemutattam a lányt nektek? Az SNS az ő gondja lesz, nem titeket terhel az ügynökség ezzel.

Zander és Rin némaságba burkolóztak, így jobb híján Yoo Wol most engem kérdezett:

-Woon-ah, neked mi a véleményed a témával kapcsolatban?

-Engem sem érdekel annyira az SNS, de nekem mindegy, hogy van-e twitter fiókunk vagy sem. Ha már mindenképpen ragaszkodtok ehhez, ami engem illet, akkor örülök, hogy nem vesz el több időt az életemből, és helyettem valaki más foglalkozik ezzel.

-Ő felnőtt fejjel tudja felfogni a helyzetet! Nem csalódtam benned! – nézett rám hálásan Yoo Wol, ugyanakkor kiváltotta ezzel Zander utálkozó tekintetét.

-Woon, a jófiú! – csúfolódott Zander. – Te vagy Yoo Wol kedvence. Házasodjatok össze, és fogadjatok örökbe egy-két kutyát. Majd én felnevelem Rin-t.

-Elég lesz mára, Zander – horkant fel halálosan komoly hangvételt ütve meg a menedzserünk.

Én nem vettem magamra a piszkálódását, egyrészt, már hozzászoktam, hogy ott rúg belém, ahol lehet, másrészt belegondolva magam az ő helyzetébe, teljesen érthető a sértettsége és az ellenszenve, amit a kezdetektől fogva táplált irántam. Csak egy törtető ember voltam a szemében, aki mindenkin keresztülgázolva érte el a célját. Sokat dolgoztam azon, hogy megértsem az ő érzéseinek egy részét.

Yoo Wol eztán taktikát váltott, és ahelyett, hogy leugatta volna a fejét, más utat talált felé.

-Zander – szólította nevén, minden szigorúságot mellőzve. – Tudom, hogy többtucat selcát[2] dugdosol a telefonodban. Mindenki tudja. Te a showbiznisz világában nőttél fel. Senki sem hibáztat, amiért nem tudsz helyesen írni, vagy nem tudod, hogy kell egy képet normálisan feltölteni facebook-ra. – Zander zavarba jött, és beletemetkezett a párnámba, miközben Rin és én egy gyors, cinkos pillantást váltottunk egymással, és egyszerre mosolyogtuk el magunkat. Rin ettől közelebb soha nem került hozzám. Hálás voltam ezekért a pillanatokért. Egyedül ilyenkor volt lehetőségem feltöltődni, és hagyni, hadd érezzem, Rin azért talán nem utál teljes szívből. Egyszerűen csak lojális próbál maradni Zander-hez.

Ők ketten egymást választották. Ilyen az emberi természet. Párokba verődnek, és így próbálnak boldogulni. Az ő ismeretségük egyébként is hosszú időre nyúlik vissza. Sok mindent megéltek már együtt, természetesnek tartottam, hogy közeli a viszonyuk egymással.

-Nehéz egy gyerekszínész élete. – A párna elfojtotta Zander szavait, de a lényeget ki lehetett hámozni.

Yoo Wol együtt érzően megütögette a lapockáját.

-Mindenki tudja, min mentél keresztül. Elvégre nem jártál hétköznapi módon iskolába.

-Többnyire a nyelvtan órákról kellett elmennem fotózásokra, hyung.

-Nyelvtanról. És irodalomról meg etikáról. Minden bizonnyal. Értem.

Zander oldalra fordította a fejét, és együttérzést keltő, gyermeki tekintettel nézett fel Yoo Wol-ra. – Gyakran matekról is hiányoztam.

-Keményen dolgoztál az elért sikereidért – biztosította Yoo Wol megértése felől Zander-t. Az igazság részben valóban az volt, hogy Zander a hiányos nyelvtan tudása miatt nem merte bátran és gyakran használni az SNS-t. Félt, hogy lebőg, ahogy ez ténylegesen meg is esett olykor.

Mivel piperkőc személyisége nehezen élte meg, hogy kevesebb teret kap a magamutogatásra, néha elkapta a hév, és fatális hülyeségeket volt képes alakítani.

A büszkeségét sértette, hogy miatta egy egész embert kell alkalmazni olyasmi miatt, mint a helyes szóhasználat.

-Végül is… a rajongóinkért tesszük, ugye, Yoo Wol hyung? Hogy minél többször láthassanak. Globálisak leszünk meg minden. Ugye, hyung?

-Fején találtad a szöget! – rebegte Yoo Wol, és egy szívet mutatott a kölyke felé mutató és hüvelykujját használva.

Zander jókedve visszatért ugyan, de az akadékoskodása makacsabbnak bizonyult. –De a csajszi nem szimpi. Mi értelme vadiúj tagot beszervezni, amikor az ügynökség tele van lábát lógató menedzserekkel?

-Ne vádaskodj, kölyök. Senkinek nincs odabent annyi ráérős ideje, hogy a lábát, kezét, vagy bármely más testrészét tétlen lógassa – szidta meg Yoo Wol.

-Tuti, hogy ismerem valahonnan – ráncolta a szemöldökét Zander.

-Még szép, hogy ismered, hiszen a portán dolgozott – emlékeztette a menedzserünk.

-Itt vannak portások?

Yoo Wol inkább úgy tett, mint aki meg se hallotta, amit Zander mondott.

-Nem, hyung. Nem innen ismerem. Azt se tudtam, hogy a portán bárki dolgozik. Azt hittem, az csak úgy… van. Érted hyung. Mint a lábadon a kisujj. Se nem használ, se nem árt, csak úgy van és kész.

Ha Rim noona elnyelt egy Buddhát megszólító fohászt a hátam mögött, én pedig villámgyorsan hátat fordítottam nekik, úgy téve, mintha a gardróbomban kotorásznék, hogy ne lássa más a kitörni készülő vigyoromat.

-A kislány a ti rajongótok! Gondolom - tette hozzá a bajsza alatt Yoo Wol, kétséget keltő szájhúzás kíséretében. Fogadni mertem volna, hogy a rajongása csak egy mondvacsinált indok, amit kénytelen-kelletlen bedobott a vízbe. Zander szerette, ha szerették.

-ECHO?! – Rin érdeklődő tekintettel mászott fel az ágyra. Zander hátának vetette a testét, állát pedig a társa vállára támasztotta. – Benne van a hivatalos rajongói klubunkban?

-Fogalmam sincs, Rin, legközelebb kérdezd meg tőle – hessegette el a kérdést Yoo Wol.

-Nem túl kockázatos egy rajongót alkalmazni? – aggályoskodott Zander. – Mi van, ha valami őrült sasaeng[3] fan?

-Song Il hyung választotta őt. Nem hinném, hogy ne lett volna eléggé körültekintő – hadarta Yoo Wol.

-Ismerik egymást?

-Passzolom a kérdést, Zander.

-Rokoni kapcsolatban állnak? A csaj ejtőernyős?

-Komolyan, kölyök, fogalmam nincs. Nem ismerem se Song Il, sem a kislány családfáját, én csak egyszerű közkatona vagyok, akinek azt mondták, hogy mától Lim So Ah a staff tagja, akinek az a feladata, hogy veletek töltse az idejét.

-Még a dormban is velünk lesz? – kíváncsiskodott Rin.

-Engedéllyel hívhatok be lányokat a szobámba, hyung? – Zander máris másabb megvilágításba helyezte a történteket.

-Nem tetszik ez a pimasz ragyogás a szemed sarkában, kölyök – tette karba kezeit Yoo Wol, minek következtében fenyegetően kidudorodtak terebélyes karizmai. -Igen, itt lesz veletek a házban, és nem, ő nem olyan lány, akit meghívhatsz egy italra a kedvenc bárodban!

-Ezt most miért nekem mondod?! – zengte felháborodva Zander – Még ha imádatának fő tárgya is vagyok, sosem kezdek fanokkal! Az nem az én asztalom. Csupán egy dolog zavar ebben az egészben – mondta, miközben mutatóujját a halántékának támasztotta. – Tudom, hogy valahol láttam már.

-Biztos, egy fanmeetingen – vont vállat Yoo Wol, aki kapott is a karom után, hogy végre valahára elindulhassunk a következő napirendi pont helyszínére.

-Most az egyszer nem beszél hülyeséget, Yoo Wol-sshi! – Valamennyien a nyitva felejtett ajtóm felé kaptuk a fejünket, ahol Do Ra ácsorgott, ki tudja, mióta. Senki nem vette észre, amíg meg nem szólalt, és Yoo Wol-on kívül senki más nem is kívánta figyelemre méltatni a modellt. Mindenkit irritált a jelenléte. Do Ra híresen nagy pletykafészek volt, és amióta az Orion tagjaiként mi is ismertté váltunk, nem lehetett levakarni.

-Hyung, ha mára nincs több meló, én megyek, lefekszem – szólt Zander hűvösen, semmibe véve Do Ra előző kijelentését, amivel tulajdonképpen az ő igazát támasztotta alá.

-Nem is érdekel, mivel tudok többet nálad?! – sápítozott a nő cérnavékonnyá váló hangján.

-Edd meg a tudásod. Ó! Mégse! A combod már így is egy narancs ültetvény. Ha még többet eszel, nem maradna hely a friss gyümölcsöknek.

Yoo Wol elkapta a neki hátat fordító, és épp távozni készülő Zander kabátjának végét, vészjóslóan sziszegett neki pár szót a jó modorról, majd látva, hogy hasztalan próbálkozik, ő maga kért elnézést Zander viselkedése miatt a haragtól eltorzult arcú modelltől.

-Ne szidja meg, Yoo Wol-sshi! – kérlelte színpadiasan Do Ra a menedzsert. – Ő így kommunikál. Nem lehet mindenki született úriember, mint Woon!

-Cccc!!! – zúgolódott Zander, és legszívesebben én is káromkodtam volna egyet. Do Ra nagyon jól tudta, mivel lehet Zander-t kihozni a sodrából. A kettőnk kapcsolata épp elég ingatag, nem hiányzott még ez is.

-Woon-ah~ - cincogta a haját dobálva a nő. – Te lehetsz az egyetlen, akinek elárulok egy icipici morzsát az igazságból – mondta, és mielőtt akár lehetőségem nyílt volna arra, hogy udvariasan elhárítsam a megtisztelő bizalmát, már ott termett mellettem, a karomba csimpaszkodott, bal fülem elé helyezte tenyerét, és azt súgta: - A lány egy másik ügynökség gyakornoka volt.

Arra kaptam fel a fejem, hogy Zander kihámozza magát Yoo Wol kezei közül, és szitkozódások közepette elviharzik a szobámból, nyomában a full felhúzott Yoo Wollal és Ha Rim-mel, aki hozzánk hasonlóan mindig is nehezen viselte Do Ra jelenlétét.

-Te még mindig itt vagy? – Do Ra modortalanul megrúgta Rin lábfejét. – A felnőttek beszélgetni szeretnének. KETTESBEN! Vedd már észre magad, és menj a gazdád után! Látom, semmit sem változott a helyzet, és továbbra is Zander-en élősködsz. Ideje felnőni végre, kicsi Rin, és élni a saját, gyermekded életedet, nem pedig mások bosszúságára láb alatt lenni.

Rin közönyös képet vágott, és se szó, se beszéd kisétált a szobából.

-Rin nem érdemelte meg, hogy így beszélj vele – mondtam. Néhány centivel magasabb volt nálam, fel kellett emelnem a fejem, hogy belenézhessek a szemébe.

-Téged nem idegesít, ahogy egyfolytában Zander-re tapad?

-Én nem így élem meg a helyzetet – válaszoltam, meggyőződve saját igazam felől. Kihúztam a karomat a markolászása alól, és az ajtóhoz álltam, remélve, hogy felismeri a helyzetet, és ő is elmegy innen végre.

-Gondolom, még vár rád némi elfoglaltság – próbált meg emberi hangon beszélgetésbe elegyedni a nő.

-Mindjárt indulunk. Rám vár mindenki – feleltem kimérten. A folyosón annak ellenére is hallani lehetett Zander feldúlt kiabálását, hogy az ő szobájuk ajtaja be volt zárva. Mindenféle válogatott sértésekkel illette a modellt, aki úgy tűnt, nem veszi rossz néven az őt ért kritikát, sőt, még élvezi is a szituációt, és azt, hogy Zander miatta tajtékzik.

-Ohhh… értem. Nos, akkor… ha bármit szeretnél megtudni a lányról, hívj meg egy kávéra, és a tiéd vagyok – kacsintott kacéran, amitől kirázott a hideg. Nyilván azt hihette, a Mennyországot kínálta fel nekem, de Do Ra társasága vonzott éppen a legkevésbé.

-Köszönöm, Do Ra-sshi. Észben fogom tartani.

-Addig is fogadj meg egy tanácsot a lánnyal kapcsolatban – közelebb lépett hozzám, igazgatni kezdte a kabátom gallérját, és legcsábosabb mosolyával a fülembe búgta: – Ne kerülj túl közel hozzá. Nem vetne rád túl jó fényt, ha a nevét a tiéddel együtt emlegetnék.

 

 

 

 

 

 



[1] jelentése vezető, vezér, a k-pop bandák tagja többnyire választanak maguk közül egy vezetőt

[2] olyan képek, melyeket magukról készítenek az emberek

[3] megszállott rajongók gyűjtőneve

Idol Idol 5.

5.

So Ah pov

 

2014. november

 

Én voltam a világ legelveszettebb embere a Crayon Entertainment épületében. A meghirdetett gyakornoki állás miatt érkeztem, de valami nagyon furcsa volt… Körülöttem vagy harminc másik lány nyüzsgött a folyosón, mindenki magán viselte az érkezéskor kapott sorszámát, viszont a többiek gyanúsan szépek, és jó mozgásúak voltak. Magamba roskadva kuporogtam a falhoz simulva. A médialaborba való bekerülés elengedhetetlen feltétele lenne a kisportolt külső és a tánctudás is?

Volt, aki a folyosó hideg kövezetén egymás után hányta a spárgákat, voltak, akik a falat használták támasztéknak, és hosszú lábaikat a magasba emelve, nyújtó gyakorlatokat végeztek. Megszeppenve ácsorogtam két feszes bal láb közt megszorulva.

Hajamat én is, mint a többi lány, szoros copfba fogtam, hogy ne zavarjon az elbeszélgetés során, viszont a ruházatom már elütött a többiekétől. A fekete kiskosztüm és a fehér ing nem volt olyan laza, hogy abban akár féltérdre is tudnék ereszkedni – egyébként is ennyi tellett volna tőlem.

Amikor odabentről egy kellemes női hang az én számomat kiáltotta, addigra már meggyőződésem volt, hogy nagyon rossz helyen járok.

A három bíra arcára kiült a döbbenet. A megjelenésem már önmagában elég volt, hogy lehengereljem őket, bár egész más értelemben, mint ahogyan reméltem.

A középen ülő férfi volt Song Il. Barátságosan megkérdezte a nevem, honnan érkeztem, és miben érzem magam tehetségesnek, én pedig félszegen válaszolgattam, s elmondtam az előre begyakorolt önreklámot. Végezetül közöltem, hogy bizonyára valamilyen tévedés áldozatai vagyunk mindnyájan, ugyanis én az egyetem médiatudomány karán hallottam az ügynökség gyakornoki állásáról, ahová jelentkezni kívánnék, ennek ellenére itt kötöttem ki.

A két nő derűsen mosolygott, Song Il pedig a tudtomra adta, valóban rossz helyen járok, a médialaboros meghallgatás egy másik teremben zajlik. Szünetet javasolt a kollégáinak, akik egyetértve bólintottak, majd Song Il felállt, és ő maga kísért el a megfelelő helyre. Odakint a többi lány megvető, kíváncsi tekintettel vizslatott bennünket, de mivel aznap láttam őket először és utoljára, nem foglalkoztam azzal, mit gondolhatnak rólam.

Rövid, közös utunk alatt beszélgetésbe elegyedtünk. Jobbára ő volt a kérdező, n a mintadiák, aki szüntelenül katonás válaszokat adott mindenre.

Ekkor találkoztam vele először. Ezt követően két kezemen meg tudnám számolni, összesen hányszor láttam, és hányszor beszéltem vele mindössze néhány mondatban, egészen addig az estéig, mikor felszínes ismertségünk ellenére nagyon is bensőséges kéréssel fordult hozzám.

A Crayon Entertainment médialabora nagyon kecsegtető lehetőség volt állásszerzés szempontjából.

A szüleim idősek voltak, egy vidéki kisvárosban éltek, mezőgazdaságból tartották fenn magukat. Az iskolában mindig jó eredményeim voltak, szerettem tanulni, élveztem az órákat, de az egyetemet finanszírozni önerőből kellett, a szüleimre nem számíthattam.

A bátyám huszonegy évvel volt idősebb.

Egy későn besikerült gyerek voltam, aki sok szeretetet kapott ugyan, de a szüleim türelme a korukból fakadóan nem öltött tengernyi méreteket. A fővárosban élő bátyámat jóformán alig láttam, s a nagy korkülönbség és a távolság miatt sosem alakult ki szoros testvéri kötelék közöttünk. Elvégre akár az ő lánya is lehettem volna, mellesleg a vér szerinti lányával valóban egy idősek voltunk. Idegenek voltunk egymás számára. A testvérem családja ritkán látott vendég volt az otthonunkban, és hazalátogatásaik száma úgy csökkent, ahogy az unokatestvérem cseperedett. Kis idő elteltével már csupán hálaadáskor tettek udvariassági látogatást. Tudtommal jó életük volt, a bátyám és a felesége is köztisztviselőként dolgozott, minket azonban anyagilag sosem támogattak. Emiatt sosem tett nekik szemrehányást sem az édesapám, sem édesanyám. Mindhárman úgy éreztük, hogy nem igénylünk ilyesfajta törődést tőlük. Amire szükségünk volt, mi is elő tudtuk teremteni, de továbbtanulásról csak abban az esetben álmodhattam, ha én magam keresem meg az egyetem árát.

Az érettségit követően egy évig dolgoztam otthon, felvételiztem az egyetememre, majd felköltöztem a fővárosba. Nem volt különösebb oka annak, hogy a médiaszakot választottam. A gimnáziumban klubfoglalkozás keretén belül rádióadásokat készítettünk, szerettem a szerkesztést, szerettem megírni a műsoraink forgatókönyvét. Csupán a gyermeki, naiv szeretet sodort erre a szakra.

A fővárosi élet azonban megtépázta a bankszámlám egyenlegét, így folytonos halasztásokra, és részidős munkák keresésére kényszerültem. Ha belegondolok, mennyire irigyeltem a társaimat, amiért ők tankönyveket bújhattak, csoportmunkákra készülhettek, és zárthelyikre tanulhattak, mialatt én seprűvel, felmosóval, szivaccsal, nemritkán mindhárom eszközzel egyszerre a kezemben kerestem filléreket, a mai napig belesajog a szívem.

Egy elkeseredett pillanatomban figyeltem fel az egyik hirdetésre, ami az egyetem hirdetőtábláján lógott, mi szerint a Crayon Entertainment médialabora hirdetett felvételt a kurzusukra, melynek sikeres elvégzését követően állást is biztosít az ügynökségen keresztül. Nem egy diploma, de végül is, egy rendes munkahely, biztos fizetés mellett sokkal reménykeltőbb a holnap, mint az újabb és újabb szemeszterek bizonytalan elkezdése.

A Crayon-hoz kerülve úgy éreztem magam, mint akit a szerencse istennője a tenyerén hordozott. Minden egyes napját imádtam. Az egyetemi tanulmányaim akkoriban éppen halasztás alatt feneklettek. Emlékszem, az ügynökség tanárai felkészültek és alaposak voltak, a követelmény körülbelül ugyanaz volt, mint odabent az egyetemen, a csoporttársaimmal is sikerült megtalálni a közös hangot.

Három gondtalan, álomszerű, delíriumos hét.

Lim So Ah gyakornoki karrierének időtartama három hétben ki is merült.

 

 

2015. december

 

Minden híresség ennyire tökéletlen, vagy azért vannak kivételek? Vagy csak az Orionnal vannak súlyos problémák? Szándékosan csinálják ezt velem?!

A fejemet fogtam, amikor az aznapi képeket lapoztam át a laptopomon. Yol karba tett kézzel, érdeklődve pislogott rám az ajtó mellől. Több napja nem láttam őt, mivel Balira utazott egy fotózás kedvéért. Nem ért váratlanul a látogatása. Számítottam rá, de a képeket látva olyan dühös voltam, hogy nem sok türelmem maradt még Yol-hoz is. A „nem-szeretem’ listámon létezett még egy pont a fiúval kapcsolatban, amivel a világból is ki tudott volna kergetni. Úgy nagy általánosságban nem szerettem a feszélyezett légkörű találkozásainkat, de ha Yol valamihez nagyon értett, akkor az a pocsék időzítés volt. Jelenleg türelem, máskor idő, kedv, vagy energia híján voltam, valahányszor felbukkant nálam.

-Grrrrrr!!! – morogtam Rin vicsorgó fotóját megpillantva. – Ezzel mégis mit kezdjek?! – Kicsit Yol felé fordítottam az ágyamra helyezett laptopomat, hogy ő is lássa, milyen akadályokat gördítenek az utamba a kölykök.

-Látom, sikerült beilleszkedned – Szellemesnek szánt megjegyzése nem aratott nálam sikert. A mai volt a harmadik napom a fiúkkal, de minden pillanata tortúrával ért fel.

-Rin képei használhatatlanok. Ha azt kéred tőle, nézzen a kamerába, azonnal pofákat kezd vágni. Ccc… Mindegyiken vagy orrszarvúkat utánozva ráncolja az orrát, vagy vicsorít, vagy nyelvet nyújtogat. Szörnyű. Nincs egy normális kép, amit ne szégyellnék feltölteni SNS-re.

Gyorsan végigláttamoztam a Rin-ről készült képeket, egyet-kettőt megszerkesztettem cuki motívumok és hátterek hozzáadásával, montázst készítettem belőlük, így egy vidám hangulatú, ’közelednek a karácsonyi ünnepek! Ugye, minden Echo olyan izgatott, mint én?’ témára keresztelt kép formájában Rin nevében posztoltam egyet az Instán.

Megnyitottam Zander mappáját. A tarkómon rögtön lüktetni kezdett egy ér, amint belenéztem a divatmajom önelégült képébe. Cuki és szívdöglesztő mimikák és testtartások végtelen sokasága terült elém, Zander mindenhol úgy pózolt, mintha ő maga lenne a megtestesült férfiszépség.

-Remek. Minden képről lesír, hogy önmagán kívül senkit sem szeret - A homlokom vakargattam tanácstalanságomban. Szívecskék. Óriástól a mini szívig minden elképzelhető módon szíveket formált a kezeivel, ujjaival.

-Ez a kép tetszeni fog a fanoknak.

Oldalra kaptam a fejem: Yol ott guggolt az ágyam szélénél, és a vállam felett ő is a gépem képernyőjére előhívott képet figyelte, amin Zander a vállgödrébe bújt Rin hajával játszik.

Meglepetten pislogtam kettőt Yol-ra. Mikor vált a kapcsolatunk ilyen bizalmassá? Mivel nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni, nem tettem szóvá a helyzet változását.

-O-oh. Oké. Felteszem ezt is – bólintottam, majd kilőttem a nagyvilágba Rin és Zander közös fotóját, ami a mai napon készült a dorm menzáján.

Egy percen belül máris több száz szívet kapott a feltöltés. Az SNS hihetetlen.

-Csak az Instagramon posztolsz?

-Mára csak az maradt, a twitter és a facebook fiókot együttesen kezelem, mivel azt inkább hírközlésre használom, mint videók és képek közzétételére.

Én Woon mappáját kerestem, mellettem Yol a saját mobilján megnyitotta a twitter alkalmazását, és rákeresett az Orionra.

-Ellenőrzöd, hogy dolgozom? – pusmogtam az orrom alatt, megjátszott sértettséggel a hangomban. Yol elmosolyodott, és csak annyit felelt, kíváncsivá tettem.

Hagytam, hadd olvasgasson, én pedig visszatértem Woon képeinek átnézéséhez.

-Az egyetlen normális ember – mosolyogtam, mikor ránéztem a kisfiúsan huncut pózt vágó Woon-ra. – Mindent úgy csinál, ahogy kérem. Woon-nal semmi gondja nincsen Yoo Wol-nak.

-Szándékosan töltöd fel Woon-ról a legtöbb képet?

-Mit mondtál? – vetettem egy pillantást Yol-ra, aki már az Instán garázdálkodott Woon fiókját tanulmányozva. Közelebb hajoltam a telefonjához, mire ő készségesen végighúzta az oldalt, megmutatva a bizonyítékokat. – Sokkal több, mint a másik két fiúé?

-Ahogy elnéztem, róluk nem sok szólót tettél fel. Sok a közös kép.

-Nehéz arról a kettőről olyat készíteni, ahol nem lógnak egymás nyakán. Mintha azok ketten össze lennének nőve. Először azt hittem, Rin az, aki Zander-en csüng, de Zander igazság szerint legalább olyan gyakran rendeli magához Rin-t. Ha észbe kap, és nem találja 10 méteres körzetén belül, azonnal keresni kezdi. Woon-nak nincs ilyen abnormális szociális kapcsolata. Mindenkivel megtalálja a közös nevezőt. Udvarias, segítőkész.  Zander viszont kiállhatatlan.

Egy nap több olyan pillanat is van, amikor ki tud hozni a sodromból, és összeszorított szájjal motyogom, hogy ’igen, természetesen, azonnal, kérlek’.

-Nem hittem volna, hogy Zander ilyen nehéz eset.

-Nehéz eset?! – pattantam térdre az ágyamon. – Ha csak fele annyi szerénység és jó modor szorult volna belé, mint Woon-ba…! Nem tudod elképzelni, milyen a valóságban.

-Mi olyan hajmeresztő benne?

-Először is – nyújtottam ki a kisujjamat, - Herceg-szindrómás. Másodszor: nagyképű, lekezelő, irányíthatatlan, tapintatlan, ó, és tagadhatatlanul metroszexuális.

-Az miért baj? A tisztaság nem bűn.

Yol ártatlan szemekkel figyelt engem, ahogyan hevesen gesztikulálva magyarázom, mi a probléma Zander jellemével. Aztán ránéztem csillogó arcára, a frissen mosott, se nem zsíros, se nem száraz hajára, tökéletes ívben hajló szemöldökére. Bizonyára nincs rajta egyetlen kósza szőrszál sem.

-A metroszexualitását vegyük le a listáról – mondtam, mielőtt még Yol-t is megsérteném a szavaimmal. – Meggyőződése, hogy én is Echo vagyok. Nem értem, honnan szedi. Sosem állítottam. És azt hiszi, minden nő a lábai előtt hever. Már nem tartom számon, hányszor kérdezte meg, hogy honnan ismerjük egymást.

-Ismeritek egymást?

-Ezelőtt sosem láttam. Még a tévében sem. Nem, hogy élőben. Viszont úgy bizonygatja ellenkezőjét, mint a tolvajok az ártatlanságukat.

-Lehet, hogy összekever valakivel.

Gonoszul elnevettem magam. – Zander a környezetében senkit sem méltat annyira sem, hogy alaposan megnézze magának. Mintha Rin lenne az egyetlen, akit megtűr maga mellett.

-Ha belegondolsz, ez teljesen normális – töprengett Yol. – Elvégre évek óta ismerik egymást, együtt hagyták ott az előző bandájukat. Csak ők tudják, mi minden történt velük, a bizalmatlanság természetes úton kialakuló szakmai ártalom. Rin és Zander sok mindenen mehetett keresztül. Ismerted az együttest, aminek korábban voltak a tagjaik?

-Starsigns. Csak hallottam róluk – válaszoltam.

-Elég nagy botrány volt, amikor az együttes három tagja tavaly decemberben dezertált, és másik ügynökséghez ment.

-Mindenkinek megvannak a saját problémái. Ez még nem ok arra, hogy ne vegyen emberszámba másokat – tartottam ki a saját igazam mellett.

-Több időt kell eltöltened vele, mire rájössz, hogy nem olyan rossz srác.

-Kicsoda?! Zander?! – horkantam fel.

-Hidd csak el. Zander talán kissé egocentrikus, de van egy tulajdonsága, ami mellett az én szememben minden hülyesége eltörpül. A lojalitás. Ha Zander elkötelezi magát valami vagy valaki mellett, a végsőkig kitart. Megveti a kétszínű embereket. Azt te is észrevehetted, hogy nem megy neki a jópofizás. Egyedül üzletpolitikai okokból kifolyólag használja.

-Hát… nem egy tenyérbe mászó típus. – Eszembe jutott, milyen képet szokott vágni, mikor Do Ra-sshi felbukkan körülöttünk. – Annak a nőnek a közelében még csak meg sem erőlteti magát…

-Kiről beszélsz?

-Do Ra. Szupermodell Do Ra. Szörnyen viselkedik vele. Én nem ismerem, és tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de belátom, hogy én is alig várom, hogy elköltözzenek végre a mostani szállásukról. Amellett a nő mellett olyan, mintha üvegszilánkokon kellene mászkálnom. Azok a vizslató szemek, amikkel folyton figyel… Nem szeretem.

-Légy óvatos vele – figyelmeztetett Yol. – Óriási pletykafészek. Arról híres, hogy számos gyakornokot szédít meg a hízelgésével, akik folyamatosan szállítják számára az infókat. Do Ra szemei és fülei. Elejt néhány mézes-mázas szót, egyiket-másikat követni kezdi twitteren, ettől teljesen elszállnak a palánták, és mindent megtesznek, amit kér. Olyan kémhálózata van a különböző ügynökségek falai mögött, mint Észak-Koreának. A nemzet Mata-Harija.

Fáradtan elnevettem magam a hasonlaton. –Mégis honnan ismered őket ilyen jól?

-Do Ra-t egy fotózás során ismertem meg – nyújtózkodott felállva a fiú. – Zander-rel pedig gyerekkorom óta jó a kapcsolatom.

-Tessék?! – azt hittem rosszul hallok.

-Nem olyan meglepő – közölte higgadtan Yol. – Gyerekszínészként kezdte, jóformán elkerülhetetlen volt, hogy egyik-másik projektnél össze ne fussunk. Sokat játszott velem, mikor kicsi voltam.

-Beszéltek minden egyes nap?!

-Dehogy – mosolyodott el Yol. – Amikor a munkánk során látjuk egymást, barátiasan elbeszélgetünk, de ritka, hogy kimondottan egymás társaságára vágyva keresnénk fel a másikat. Indulnom kell. Mindjárt éjfél. Adj Zander-nek egy esélyt –tanácsolta. – De ne érezd úgy, hogy kötelességed meghunyászkodni előttük. Csak beszélj hozzájuk olyan közvetlen hangnemben, ahogy velem teszed!

-Nem akartam veled tiszteletlen lenni – válaszoltam megszeppenve.

-Nem szemrehányást tettem – hárított azonnal a fiú, fejébe húzva baseball sapkáját. – A tisztességre a mi kettőnk kapcsolatát tekintve nincs mit adni.

A kíméletlenül őszinte Yol visszatért.

-Ami a költözést illeti-

-A fiúk átköltöznek egy cheongdamdong-i lakásba. Imádok hajnalban kelni, és éjfélkor aludni menni – csúfolódtam, a belátható változásokra utalva.

-Én a te költözésedre céloztam.

-Nem készülök költözni – értetlenül húztam össze magamon a pulóveremet. – Miért tenném, és egyáltalán hová is mehetnék?

-Song Il tulajdonképpen nem mondott ezzel akkora ökörséget. Elég eldugott helyen élsz, és egy lány egyedül, akinek sötétben kell elindulnia otthonról, aztán sötétben kell hazasétálnia, védtelen és könnyű célpontja lehet mindenféle fura alakoknak.

-Menj pihenni, Yol! – legyintettem, mivel biztosra vettem, hogy csak a fáradtság beszél belőle.

-Cheongdamdong[1]-ban van egy üres padlástéri lakás. A szüleimé a hely. Vagyis, gyakorlatilag az enyém is.

-A lakás nem képezi tárgyát az egyezségünknek – emlékeztettem. – A hitelemet és a bírságomat is kifizetted helyettem. Anélkül is tartom magam a megbeszéltekhez, hogy még többet kínálnál nekem. Ne aggódj, amilyen hamar tudok, bejutok Song Il irodájába. Az utóbbi napokban teljesen belefeledkeztem az Orion körüli teendőkbe, de a költözésük után biztosra veszem, hogy eljutok végre a célig.

-Oké. Nem akarom rád erőltetni – hagyta annyiban Yol. – De szeretném, ha mégis meggondolnád. Nem ingyen. Ugyanannyiért, mint ezt a lakást.

Röviden bólintottam, mert tudtam, hogy ezt várja tőlem, de amint kifordult a lakásomból, már el is felejtettem, miről beszélgettünk. Ránéztem a laptopomra, ahonnan Woon totálban mosolygott rám.

Mindenkiről megtudtam ma egy keveset. Az egyetlen emberről viszont, aki előnyben van velem szemben, semmit sem.

Ő tudja, hogy anya vagyok, én viszont csupán annyit, amennyit eddig is: Zander és közte nem felhőtlen a viszony, és pont.

 

***

Woon pov

 

Tegnap hiába sikerült kivételesen emberi időben letenni a fejem, az álom ismét messze elkerült. Kivánszorogtam a szobámhoz tartozó mosdóba, hogy megmosakodjak. A hideg víztől némi felfrissülést reméltem, de a csapból folyó vizet mindhiába locsoltam az arcomra és a tarkómra, a tükörből figyelő képmásom magáért beszélt. Beesett pofa, hatalmas karikák, vizenyős szemek. Fogalmam sem volt, hogyan vethettem volna véget ennek a hosszú ideje tartó kialvatlansági sorozatnak. Amikor nagy nehezen sikerült elaludnom, az éjszaka közepén rémálmaimból felriadva ébredtem csurom vizes pólóban és gatyában. És voltak olyan éjjelek, mint a mai. Akárhogy próbáltam alvásra kényszeríteni a tudatomat, nem hallgatott se rám, se a szép szóra, se az okos tanácsokra, amiket a pszichológus javasolt. Relaxációs zene, meleg tej mézzel, és még ki tudja, mi minden állt a listán. Tudtam, hogy gyógyszerekhez nem nyúlhatok, így egyedül a türelemjáték maradt. Akadtak olyan elveszett pillanatok is, amikor éppen ingerült, könnyen sértődős kedvemben voltam, és hajszál választott el attól, hogy át ne menjek Zander-hez, és addig bosszantsam, amíg ájulásig nem ver.

Vállammal letöröltem az arcom számos pontján tetszelgő, felesleges vízcseppet, visszatántorogtam az ágyamhoz, és hasra feküdtem. Hajnali fél 5 volt, amikor utoljára ellenőriztem az időt, ez után ki tudja, hogy, de sikerült kétórányi, éberkóma-szerű állapotba zuhannom.

Mielőbb magamhoz kellett térnem, ha nem akartam senkit sem hátráltatni. A költözés napja volt. Az éjszakát tevékenyen töltöttem - szinte minden holmimat sikerült becsomagolnom, és az egyik dalom komponálásával is sokat haladtam.

Kopogtattak, ám mielőtt egy szót szólhattam volna, Rin már ott is termett az ágyam előtt.

-Hyung! Kölcsön tudnád adni a power bankod? Lemerült a telóm, és a töltőmet már elcsomagoltam. Még mindig alszol?

-Már fent vagyok. Épp, csak visszatettem a fejem egy pillanatra, mielőtt bejöttél – válaszoltam olyan erőtlenül, hogy a hangomon én is megütköztem. Azonban a karjaim is erőtlennek bizonyultak. Nekik feszülve fel akartam tápászkodni, de remegésük megakadályozott ebben. Visszazuhantam, arccal egyenesen bele a párnámba.

-Hyung, jól vagy?

-Mi bajom lenne? – kérdeztem vissza megjátszott könnyedséggel, és mihamarabb hátamra fordultam, hogy Rin-t megnyugtathassam, viszont nem számoltam a hirtelen mozdulattal járó émelygéssel. A gyomromat összekapta a görcs, őrült émelygés lett rajtam úrrá. Hálát adtam az égieknek, amiért éppen feküdtem, mert ha ez két lábon állva történik velem, a padlón végzem összeesve. Összeszorítottam a szemeimet, azt remélve, ez majd elűzi a rosszullétet.

-Mi baja a karjaidnak?

-Csak megerőltettem őket tegnap az edzőteremben. Izomláz – motyogtam, remélve, hogy Rin annyiban hagyja a dolgot.

-Hyung, biztos, ne szóljak valakinek? Szörnyen sápadt vagy.

Szólni valakinek?! Az agyamban kigyulladt a vörös lámpa, ami szirénázva robbantott bennem szét egy adrenalin bombát. Ez az én problémám, senkinek nem akarok teherré válni.

A szemeim felpattantak, és találkoztak Rin szempárjával. Rin arca alig néhány centis távolságból tanulmányozta az enyémet. Az orrát és a száját húzgálta, így nyilvánította ki nem tetszését a látványommal kapcsolatban.

-Éjszaka nem alszol, és sápadtabb vagy, mint az élők, úgy általában. Vámpír vagy?

Kacagtam, de a gyomrom hálátlanul elutasította a jó közérzet ilyesformában történő megnyilvánulását. Az émelygésem kezdett visszatérni, és hányingerbe csapni át. Minél hamarabb le akartam rázni Rin-t, hogy ha a vécé felett görnyedve végezném, ne legyen szemtanúja.

-A power bankom a legfelső dobozban lesz – mutattam a tükör előtt egymáson sorakozó rekeszek felé. Rin már lépett is, és leemelte a dobozt.

-Kösz, Woon hyung! Hagylak pihenni, majd a szobámban megkeresem.

-Oké, Rin.

-Hyung?

-Tessék.

-So Ah noonával kapcsolatban kérdezhetnék tőled valamit?

-So Ah? – felkaptam a fejem a lány nevének hallatára, de Rin teljesen félreértette a reakciómat.

-Tudod, a csendes noona, aki folyton a telefonjával és a fényképezőjével üldöz bennünket – tájékoztatott, mintha azért kérdeztem volna vissza, mert a lány jelenléte fel sem tűnt volna eddig. Az igazság viszont az volt, hogy So Ah nevének pusztán említésére is kellemes érzések kezdtek kavarogni bennem. Nem is beszélve a kíváncsiságról.

-Az üldözős noona. Megvan – tettettem a tudatlant Rin előtt.

Rin megvakarta a tarkóját, mint aki nem tudja eldönteni, merjen-e kérdezni, avagy fújjon visszavonulót.  Én viszont boldog voltam, hogy Rin érdeklődött, és éppen tőlem kérdezett. Amikor a csapat tagja lettem, akárhogy szerettem volna közelebb kerülni Zander és Rin duójához, folyton falakba ütköztem. Be kellett ismernem, hogy baráti közeledésem nem kecsegtet nagy jövővel, így inkább megbékéltem a helyzettel, és már az is örömet okozott, ha Zander néhanapján megkérdezi, kérem-e a maradék pizzát. Sejtettem, hogy Rin jobban kedvel, mint ahogy kimutatja, így minden apró interakcióra, amit kezdeményezett, úgy csaptam le, mint egy falat kenyérre az éhező koldus.

-So Ah noonáról szólva…

-Ha tudok, akkor válaszolok. Mire vagy kíváncsi?

-Emlékszel, mikor a Ragadozó Nőstény pár napja azt mondta Zander-nek, hogy nem téved, és tud valamit a noonánkról? Aznap mondott neked valamit?

Szóval így állunk, Zander. Érdekel, mit tudtam meg, de a büszkeséged felülkerekedett a kíváncsiságon, és inkább Rin-t küldöd kémkedni.

Magamban mosolyogtam Zander infantilis viselkedésén. So Ah a rögeszméjévé vált, sajnáltam a lányt, mert Zander olyan szemekkel méregette, mintha cirkuszi látványosság lenne. Szentül hitte, hogy ismeri valahonnan.

-Fogalmam sincs, mennyire vegyem komolyan, amit a Ragadozó Nőstény mondott, de az egész nem valami nagy ügy. Annyit mondott, hogy az üldözős noona korábban egy másik ügynökség gyakornoka volt - feleltem, elgondolkodva azon, amit az első találkozásunkkor hallottam róla véletlenül a dohányzóban. Vajon komolyan beszélt akkor? Az a gyerek valóság? Song Il és ő… Lehetséges ez?

Mire felocsúdtam, már csak Rin hűlt helyét találtam. Sarkon fordult, és a belőlem kiszedett infóval már rohant is Zander karjaiba.

 

 



[1] Szöul város egyik kerülete

Idol Idol 6.

6.

So Ah pov

 

Oké, idol világ, lássuk, mit tanultunk az elmúlt napokban!

Első lecke.

Orion.

2014. december végén a StarSigns nevű fiúegyüttes három tagja kilép, és a CRUX Entertainment szerződteti őket, azonban közülük csak ketten, Zander és Rin alakít új formációt. Hozzájuk új emberként csatlakozik Woon, a CRUX korábbi gyakornoka, majd a trió Orion néven debütál 2015. március 4-én, az Inkigayo-ban. Hivatalos fanclubja az ECHO. Rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tettek szert, köszönhetően annak, hogy Rin és Zander az előző együttes két, legtöbb rajongót számláló tagja volt. Zeneileg igen produktív formációként tartja számon őket a szakma.

-Nem érdekel mások véleménye, én a magam ura vagyok! – harsogta Zander, tőlem alig egy méterrel arrébb toporzékolva. A Rin-nel közös szobája csaknem üres volt már, alig maradt valami mozdítható, amit magunkkal kellett volna vinnünk - Zander-t leszámítva, aki épp a sokadik dívás kirohanását élte meg. Rosszabb, mint egy négyéves óvodás. A türelmem, aminek nem vagyok pedig híján, vészesen fogyni kezdett. Az idegeimre ment a vinnyogása, és szívem szerint alaposan megráztam volna egy bokán rúgással párosítva. Valahogy türtőztetni kellett magam, ezért folyamodtam az elterelés hadműveletéhez. Magamban ismételtem fel a munkáltatóimról szerzett ismereteimet.

-Hol a stylistom?! Hol van Ha Rim?!

Zander hangja igazán páratlan kincs. Beharaptam a szám szélét, és már eveztem is vissza a gondolataim csendes vizeire, mialatt Yoo Wol hadarva csitította a kölykét. Csak Isten a megmondhatója, ugyan ki vagy mi tudta úgy felhúzni hajnalok hajnalán, hogy reggel hattól ezt a cirádát kellett, hallgassuk.

Második lecke. Zander. Leader, rap-sub vocal. Krisztus születését követő 1994. év január 07-én látta meg a napvilágot, valahol itt, Szöul-ban. Az SNS szerint ő az Orion arca, a nagy betűs VISUAL[1]. Gyerekszínészként vált országszerte ismertté, később reklámmodell volt, mígnem korábbi ügynöksége a zenei piacon kamatoztatta képességeit. Az internetes portálok Zander kiválóságai között említik még közvetlen személyiségét, adakozó szellemét, a fanservice[2]-t, amit sosem felejt nagy mennyiségben tálalni, és elismerő cikkek jelentek meg arról, hogy sosem keveredett szerelmi botrányba, holott azt beszélik, számos híresség környékezte már meg, és nevezte meg ideális férfitípusának.

Személyes megjegyzés: az SNS-t megvezette az ezek szerint nem is olyan pocsék színészi játékával.

Zander közvetlen személyisége és adakozó szelleme nem létezik. Önző és szemtelen. Mindent a saját népszerűségének növelése érdekében tesz. Ó, és az arca az, ami valóban nagy. Még, hogy visual…

-Noona, arrébb mennél egy kicsit? – Rin csengő-bongó hangja csendült fel mögöttem. Az ajtót torlaszoltam el Zander egyik hátizsákjával a vállamon, várva, hogy további utasítást kapjak arról, mit kell még megfognom, és magammal vinnem az autónkhoz.

Rin besasszézott köztem és az ajtófélfa között, és azzal a szédületes vigyorával belemászott Zander hisztiző képébe.

-Hyuuung~ - dudorászta. – Hyuuung, siker!

Fogalmam nem volt, mire értette, mikor felmutatta a győzelem jelét az ujjaival, de legalább elérte, hogy Zander egy-két pillanatra abbahagyja Yoo Wol és az én idegeim traktálását, és némi csend öleljen bennünket körbe.

Zander diadalittasan ölelte magához a fiút. – A mi Rin-ünk az igazi Golden maknae. Bangtan Jongkook csak egy kis porszem melletted – paskolta édesdeden a fiú fenekét.

Rin ledobta a kezében tartott dobozt Zander ágyára, majd rácsimpaszkodott a vállára, és valamit belesúgott a fülébe.

Zander arca lenéző grimaszba torzult, és egyenesen engem célzott meg pillantásával. Zavartan kaptam el a szemem, és a plafont kezdtem el tanulmányozni.

-Komolyan beszélsz? – kérdőn vonta fel szemöldökét, és megrázta a tegnap délután frissen szőkére festett, szemébe lógó haját.

Rin röviden bólintott.

Zander magában hümmögött, majd ismét kezdődött az egész tortúra elölről. – Ez így nem az, amit vártam. Én nem kezdek gyakornokokkal. A gyakornok szó számomra a légnemű halmazállapot szinonimája. Hja, Yoo Wol-ah! Nem megyek egy lépést sem addig, amíg elő nem kerül a napszemüvegem! GD-től kaptam –kiáltott ki a folyosóra menekülő, éppen telefont intéző Yoo Wol-nak.

Nagyot sóhajtottam, és a plafonról a cipőm orrára csúsztattam tekintetemet. Harmadik lecke. Rin. Lee Rin. Született 1998. február 14-én. Édesanyja japán, a családja csecsemő kora óta Japánban él, bár Rin itt született, a fővárosban. A maknae, aki tánctudásával vívta ki magának mások elismerését. Kíváncsiságból az egyik videó megosztó portálon rákerestem a nevére, és a számtalan találat 70-75%-a kimondottan a kivételes tánctudását hivatott kiemelni. A világháló az ő esetében nem esett jókora túlzásokba. Puritán egyszerűséggel körülírható a gyerek személyisége: hangos.

Hangos, ha boldog, hangos, ha izgatott, hangos, ha fáradt. Mindennek hangot ad, amit többnyire valamilyen fizikai cselekmény is kísér. Egy helyben ülni nem is tudom, láttam-e már az elmúlt napok alatt. Kíváncsivá tett, milyen, amikor alszik. Biztos, végigforgolódja az éjszakát. Alacsony, nyúlánk testalkata tömérdek mennyiségű energiával párosult. Olyan, mint egy duracell nyuszi, amit felhúztak.

-Nagy hír, kölykök! – viharzott be mellettem Yoo Wol. Nem láttam értelmét továbbra is az indulásra várva az ajtóban állni, így beljebb léptem, és becsuktam magam mögött a nyílászárót.  Yoo Wol egyszerre volt izgatott és ideges.

-Megint összeboronáltak valamelyik újonc idollal? – sóhajtotta önámítóan Zander. Ki a szerencsés? G-Friend Yerin? Oh my Girl Arin? CLC Sorn?

-Az Orionból te vagy a legnépszerűbb, hyung! – tetézte a problémát Rin. – A legtöbb rajongónknak is te vagy a biasa[3]. A helyes lányok mindig téged választanak, ugye, üldözős noona?

Megilletődve pislogtam Rin-re. Most hozzám beszélt? Az üldözős noona én lennék? És tulajdonképpen miért is kellene nekem Zander-t választanom? –Énööö…  - hebegtem, de Zander röhögése ezúttal segített kivágódni a helyzetből, még ha az nem éppen az én előnyömre szolgált is.

-Helyes lányok…? – ismételte, az elfojtott nevetéstől fulladozva.

Nem vágytam arra, hogy nőként vívjak ki tekintélyt magamnak. Arra pedig még kevésbé, hogy a három dísztök kedveljen. A munka csak munka. Megcsinálom, amit kérnek, mert sok a törlesztésre váró adósság – mondogattam magamban, erőltetve a női büszkeségemen esett csorba feledését. Zavartan játszottam a lófarokba kötött hajam végével, ami a vállamon pihent.

-Gratulálhattok Ha Rim-nek! Egy órával ezelőtt életet adott a kisbabájának – zengte ünnepélyesen Yoo Wol, rövid tapssal zárva a bejelentést. - Csodás, nem? – tette hozzá, korántsem csodálatáról árulkodó hanglejtéssel.

A két fiúnak leesett az álla. Rin visongva ujjongott Yoo Wol-lal ölelkezve, aki feszesen tartotta magát Rin szorításában.

Boldog voltam, hogy Ha Rim ezek szerint gond nélkül megszülte a babát, azonban az örömömbe egy kis csalódottság is vegyült. Ezekben a napokban Ha Rim kellemes társaságnak bizonyult. Vele beszélgettem a legtöbbet, tippeket, tanácsokat adott, sok-sok apróságot osztott meg velem az Orionról, a fiúkról, erről az egész idol iparról, más hírességekről, amikor a beszélgetéseink folyamán felfedezte a hiányosságaimat. Amikor legelőször láttam, már akkor feltűnt, hogy a pocakja kerekedik. Másnap elég egyértelmű volt, hogy valójában a terhessége vége felé járt.

-Várjatok, várjatok! – intette csendre a többieket Zander, aki értetlenül hunyorogva igyekezett felvenni a fonalat. – Most azt mondod, hyung, hogy Ha Rim noona terhes volt?! Daebaaak! Szándékosan titkoltátok előttem?!

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy leessen az állam. Yoo Wol olyan képet vágott, mint akit halántékon talált egy eltévedt lövedék. Nem igaz, hogy hónapok teltek el, és nem vette észre…

-Senki sem csinált belőle titkot, Zander.

-Hah! – Zander sértődötten vágta le magát az ágyára, arrébb rúgva az útjában lévő dobozt, amit Rin hozott be az előbb. – És ezt higgyem is el, Yoo Wol-ah?! A stylistünket felcsinálja valami jött-ment ürge, és mi úgy tettünk, mintha semmi nem történt volna. Szegény Ha Rim, hogy érezheti magát?!

-Zander – Yoo Wol lesújtva szólította a nevén. – Ha Rim 5 éve férjnél van. Gyanítom a férje lehet az a jött-ment, aki felcsinálta.

-Ha Rim férjhez ment, és még csak meg sem hívott az esküvőre?! – csattant fel ismét Zander, és immáron visszafordíthatatlanul fúriává változott a nap hátralévő részére. Yoo Wol megsemmisülve motyogott valamit arról, hogy öt évvel ezelőtt még csak nem is ismerhették egymást Ha Rim-mel, de feleslegesnek találta ezt is szóvá tenni. Rin gratuláló üzenetet pötyögött a telefonján, és megkérdezte, lehetne-e az Instagramon is jókívánságot küldeni a stylist noonájának.

-Rinie! Hjah! Áthoztad a power bankot? – kutatott Zander a lába közé húzott dobozban.

-Woon hyung azt mondta, ott lesz.

-Továbbá gratulálunk So Ah-sshinak is! Fiúk, innentől So Ah-sshi lesz, aki kisegít bennünket Ha Rim-sshi feladatainak ellátásával.

-Tessék? – kaptam fel rémülten a fejem. – Én nem értek a divathoz.

-Ha nem mondod, nem is jöttünk volna rá – zsörtölődött Zander. – Melyik húszéves hord manapság zsákokat magán? Háromszor beleférsz – mutatott végig rajtam a kezében tartott napszemüveggel, amit a dobozban talált.

-Huszonhárom vagyok – feleltem félénken, fel sem hozva, hogy személyes véleményem szerint a kényelem előbbre valóbb, mint a trend. Számomra ezek a zsákok - hogy Zander kifejezésével éljek -, a legkényelmesebbek, és nem utolsó sorban megfizethetőek.

-Song Il-lel megbeszéltem a részleteket, So Ah-sshi – fordult felém Yoo Wol. – Nem kell megijedned, nem stylistot keresünk, csupán az apróbb feladatokat kellene átvenned. Jóformán jelentéktelenek… Ahn Yo Na már nem jelenthet akadályt számodra.

Negyedik lecke. Ahn Yo Na. Az Orion hivatalos hírközlője. Egy kitalált karakter, ami a fandomot hivatott tájékoztatni a fiúk aktuális tevékenységeiről. Olyan ő, mint a B.A.P. Matokija, vagy a VIXX fiúk Rovix névre keresztelt hírmondója. Ha Rim mesélte, hogy a fiúk debütálásának idején futott a híres Kill Me, Heal Me sorozat, amiben Ji Sung egyszerre 7 karaktert személyesített meg. Közülük az egyik legnépszerűbb volt Ahn Yo Na, az őrült tini, aki olthatatlan rajongást érzett az egyik főszereplő, név szerint Oh Ri Ohn iránt.

Oh Ri Ohn, avagy Orion. A CRUX sok-sok wontól szabadult meg a szerzői jogok miatt, csak, hogy kedvezzenek Zander agyából kipattant ötletnek, ami utólag nagyon is sikeresnek bizonyult. Tekintve, hogy a színész Ji Sung mekkora rajongótáborral büszkélkedhet, valamint, hogy a sorozat népszerűsége felkeltette mások kíváncsiságát is, az akkoriban debütáló új együttesre egy teljesen más közönség érdeklődése is ráirányult.

Yoo Wol ezután megsürgette kicsit a dolgokat. Rin és ő bepakolták a liftbe a nehezebb dolgokat, Zander még mindig sokkos-sértődött állapotában ugyanazt a dobozt turkálta.

Én ismét felvettem a táskát, ami ha legalább 7 kilót nem nyomott, akkor egy dekát sem, majd óvatosan megkérdeztem a szoba urát, hogy mit vihetek még magammal.

-Mindegy. Amit meglátsz, és mozdítható. Hol az a rohadt power bank?- Könyékig belenyúlt a dobozba, az ujjaival igyekezvén kitapintani a dolgokat. – Rin, biztos, hogy jó dobozt hoztál át?

-Woon mondta, hogy ott lesz – mondta az újabb fordulóból visszatért fiú.

-Hyung, miért nem borítod ki, ahelyett, hogy egy kézzel vakon turkálsz benne?

Zander elégedett pillantásokkal jutalmazta Rin eszét. – Golden maknae. Nem is. Diamond! – mondta nevetséges angol akcentussal, majd úgy tett, ahogy Rin javasolta, és így már sikerrel is járt a küldetése.

–Mi a szar ez? Vitaminokat szed… Pffff, micsoda úri fiú. - Zander egy fehér, gyerekzárral ellátott dobozt lökött arrébb.

-Tényleg, hyung. Az előbb Woon hyung nem nézett ki túl jól.

-Semmi baja, csak rájátszik. Aki vitaminokon él, az makkegészséges – legyintett keményen Zander. – Nem láttátok a telefonomat?

-Sápadtnak tűnik. Azt mondja, nem aludt jól – folytatta Rin, szemét a szoba különböző pontjain futtatva végig, akárcsak én, Zander mobilja után kutatva.

-Gyenge jellem. A törtetők betegsége. Ő vágyott annyira a csúcsra, erre kiderül, hogy se a teste, se a lelke nem állt készen a megpróbáltatásokra. Mindenki maradjon meg a saját kaptafájánál. Nem igaz, Rinie?

-De, hyung – hagyta rá jobb híján Rin.

-Itt vagyok például én. A sors szeszélye, hogy ilyen arccal kellett megszületnem – simított végig két tenyerével világos arcán Zander. – És, ehhez sztároknak kijáró intellektus is párosult. Meg volt írva, hogy híresnek kell lennem. Ahogy neked is – kacsintott Rin-re, aki erre szívet formált a két karjával felé. – Mi ketten történelmet írunk. A tehetségünknek hála nincs szükségünk senki másra.

Azonnal hányni tudtam volna. Nem akartam elhinni, hogy ilyen szavak egy ember szájából jönnek, ezért, hogy megbizonyosodjak arról, Zander még mindig ember, és nem földigiliszta, lopva odapillantottam. Szomorúan konstatáltam, hogy Zander szája még mindig mozog, de az önhitt, dicsőítő szavak éles kontrasztban voltak a tekintetével. Valahogy olyan elveszettnek tűnt…

Mielőtt tovább tűnődhettem volna azon, mit jelenthetnek a Zander arcára kiülő érzelmek, a kezem alatt rezegni kezdett valami. Az ablak előtti asztalon tapogatóztam, és egy halom zsebkendő alatt ott hevert Zander mobiltelefonja. A kijelzőn nagy betűkkel a ’2-es számú anyuka’ felirat villogott. Gondolkodás nélkül odanyújtottam neki a készüléket.

Zander elolvasta a hívóazonosítót. – Rohadt jókor – vágta oda. – Feltápászkodott az ágyról, nekem kiadta parancsba, hogy ha nagyon akarom, akkor levihetném a szemetet, majd bezárkózott a beérkező hívását lerendezni a mosdóba.

Rin előrement, átadva Yoo Wol üzenetét, mely szerint, ha lefelé jövök, nézzek már rá Woon-ra, és kicsit sürgessem meg őt is.

Fogtam egy szemetes zsákot – a fiúk jobb híján ilyen zsákokba is pakoltak néhány holmit -, és összekaptam az asztalon kialakított kuplerájt egy ilyen nejlon zacskóba. Összefogtam a kukájukban található, megtelt zsákkal, majd Yoo Wol kérését teljesítve megálltam Woon ajtaja előtt.

Ötödik lecke. Song Woon. Törzsgyökeres szöuli lakos, akárcsak Zander. 1993. december elsején született. Nem volt köztünk kerek három hónap korkülönbség sem, tekintve, hogy én ugyanazon év szeptemberében láttam meg a napvilágot. Woon mégis sokkal érettebb személyiség benyomását keltetette bennem, mint amilyennek én láttam saját magamat.

Az internetes fórumokon fellelhető információk szerint Woon tizenöt évesen kezdte meg gyakornoki pályafutását a CRUX-nál, mely hat hosszú évig tartott. Ő volt a trió fő vokalistája, akinek szelíd és simulékony személyisége sokat tett hozzá ahhoz, hogy az Orion-ról egy szakmailag helytállni képes, hiteles kép éljen a köztudatban. Egy olyan fiú banda, amelynek tagjai a társadalmilag elfogadott normákat képviselik.

Halkan kopogtattam, nem akartam megzavarni semmiben. Elgondolkodtam, vajon meghallotta-e a szinte nesztelenre sikeredett kopogást, ami utólag már inkább cicakarmolászásra hasonlított, ezért megemeltem az öklömet, újabb próbát téve, de mielőtt lesújthattam volna az ajtóra, Woon hangjára lettem figyelmes.

-Gyere! Nyitva! – kiáltotta.

Résnyire nyitottam az ajtót, bekémleltem rajta. Woon az ajtóval szemközti tükör előtt állt, a kabátját igazgatta magán.

-Nem akarlak zavarni. Yoo Wol kérte, nézzek be. Üzeni, hogy lassacskán neked is pakolnod kellene.

Woon végighúzta tarkóján a tenyerét, s rám mosolygott a tükrön keresztül. – Máris indulok.

-Oké – bólintottam. Tétován vetettem egy pillantást a tarkójára. A szemébe nézni túl kínos lett volna. Woon mindig száz wattos mosolyával jutalmaz, vagy büntet, magam sem tudtam, a kettő közül most melyik a valóság. Mintha cinkostársak lennénk, és így adná tudtomra, hogy tartja a száját. Ezt éreztem, mióta rajtakapott a Song Il-lel folytatott beszélgetésem után. Sosem hozta még szóba a történteket, és őszintén nem is akartam, hogy erről bármikor is társalgásba bocsátkozzunk. Így hát inkább kerültem a személyes érintkezéseket vele. Legbelül sajnáltam, amiért erre kényszerültem, hiszen valóban Woon-t tartottam a legértelmesebbnek a három fiú közül.

-Szeretnél mondani még valamit? – nézett rám kérdően, ezúttal egyenesen felém fordulva.

-Semmit! – rezzentem össze. – Csak… Rin! Igen. Rin említette, hogy nem érzed jól magad.

-Izomláz – mosolygott rám felhőtlenül, megforgatva a vállait.

-Ha csak ennyi, az megnyugtató – pusmogtam. – Kicsit mintha sápadt lennél.

-Sokáig dolgoztam éjjel – reagálta le a kérdést azon nyomban. – Ha Rim noona már itt van?

-Unnie nem tud jönni egy ideig dolgozni. Az éjszaka megszületett a kisbaba.

Woon arcára rá volt írva a meglepett öröm. – Woah! Szuper! Már meg kellett születnie? Időben született?

-Egy picit korábban – mondtam, és észrevétlenül nekem is mosoly ült ki az arcomra. Woon jókedve ragadós volt.

-A fiúk is tudják?

-Yoo Wol mondta el nekünk az imént. De Zander… azt hiszem, Zander lepődött meg közülünk a leginkább.

Woon derűsen felnevetett. – Azt hiszem, értem.

Nevetése hallatán az arcom lassan kezdett vörösödni. Haragudtam magamra, hogy képtelen vagyok leplezni a zavaromat előtte, így gyorsan menekülőre fogtam. Előre akartam menni, mondván, hagyok neki időt, hogy elkészüljön, majd jöjjön utánunk, de ő ismét feltartott.

-So Ah-yah!

A közvetlen stílusa, és ahogy a nevemet kimondta, elég volt ahhoz, hogy véglegesen fülig vörösödjek a megilletődöttségtől. Francos celebfrász.

-Igen?

Woon közeledett felém határozott léptekkel. Követtem a pillantását, ami a kabátom szélén időzött. A szemetes zsák elszakadt, és az egyik rámenes doboz tartalma szép lassan végigcsorgott rajtam.

Woon ki akarta venni a kezemből a szemetes zsákot, de mielőtt megtehette volna, arrébb vontam a kezem. – Megfogom, amíg letörlöd a kabátod! – ajánlotta fel a segítségét.

-Semmiség, hagyd csak! – hárítottam, majd sietősen elrobogtam az éppen záródó liftajtó irányába. Fenébe, fenébe, fenébe - ismételtem magamban. Ha Yol-ról van szó, miért tudok teljesen normálisan viselkedni? Isten, Buddha, Allah, akárhogy is hívnak, mondd, miért én születtem ilyen rendellenességgel? Rekordidő alatt lejáratom magam. S ezt hírességek előtt tenni a specialitásom. Gratulálok, So Ah.

-Ejtőernyős.

Ijedtemben összerezzentem. Zander a sarokban pózolva figyelt engem. Levette a napszemüveget, ami az imént még Woon holmijai között hevert. Karba tett kézzel élvezkedett lángvörös fejem látványán.  – Hja. Mindent összemocskolsz.

És valóban, a szakadt zsákból szép lassan csorgott a leves tartalma. Összefogtam, ahogy tudtam, körbetekertem a kiszakadt részt, aminek az lett az eredménye, hogy én lettem még levesesebb.

-Nem tudom, fog-e menni neked Ha Rim munkája. Én a helyedben megfontolnám. Ezentúl el kell kísérned bennünket forgatásokra is. Protokoll rendezvényekre. Nem tűnsz valami életképesnek. Még egy zsák szeméttel is nehezen birkózol meg.

Nagyot nyeltem, és megfékeztem a nyelvemet. A lift ormótlanul lassan érkezett. Zander tett néhány lépést az ajtó felé, végig engem ostorozva pillantásával. Ahogy egyre közelebb került hozzám, szemöldöke összeszaladt. Lelassította a lépteit, előre hajtotta a nyakát, és úgy kémlelt ki a fejéből, hogy lesírt róla, mennyire idegesíti a látványom.

-Olyan nagyon ismerős vagy. Biztos, hogy nem jártunk? – bukott ki belőle.

-Holt biztos – állítottam, már-már nevetve a hihetetlen feltételezésen.

-Igaz is – húzta vissza a fejét az arcomból. Lezserül visszatette a Woon-tól csórt napszemüveget. - Fanokkal, gyakornokokkal, és protekciós lányokkal elvből nem kezdek.

-Én nem is- – kezdtem volna bele a védőbeszédembe, ám abban a pillanatban megértettem: Zander szemében tényleg csak egy ócska ejtőernyősnek tűnök, akit az ügyvezető igazgató protezsált be.

-Na ugye? – vigyorgott önelégülten, felettem aratott győzelmét ünnepelve. -Lim So Ah! Kérdés: kinek csábítóbb a pillantása? Nekem vagy VIXX N-nek?

Infinite L – mondtam ki magamban a választ. Ahhoz már gyáva voltam, hogy hangosan nyomatékosítsam véleményemet, ehelyett valami olyasmit magyaráztam kínomban, hogy VIXX N-nek és Orion Zander-nek is egyaránt csábos pillantásai vannak, ami sok lány szívét megdobogtatja.

-Ahogy sejtettem. Zéró jó ízlés. VIXX N nem ellenfél számomra - közölte páváskodva.

A liftajtó lustán szétnyílt előttünk, és Zander mindennemű udvariasságot mellőzve kivágtatott előttem rajta. Én a nyomában haladtam, átkozva magamban a megismerkedésünk napját. A szerencsétlen találkozások sorát a sarkon felbukkanó jelenség gyarapította tovább.

A szupermodell, avagy a Ragadozó Nőstény, ahogy a fiúk maguk között hívták.

-Már nőkkel végezteted a piszkos munkát? – szólt Do Ra a közeledő Zander-nek, aki nemes egyszerűséggel semmibe vette őt. Nem lassította le a lépteit, egyértelműen jelezve, hogy nem hajlandó beszédbe elegyedni a nővel. Zsebre vágta mindkét kezét, random támadásba lendült.

-Már 7 óra, mit csinálsz még itt? Nem az a dolgod, hogy megfelelj a főnökeidnek, és nélkülözhetetlennek tűnj előttük? A te munkád a talpnyalás. És mivel a célfenék Cheongdamdong-ban található, célszerű neked és a nyelvednek is a közelében tartózkodnod. A talpnyalást nem lehet elég korán elkezdeni.

Köpni-nyelni nem tudtam, hallván, milyen stílusban beszél Do Ra-val. És, ahogy elnéztem, nem én voltam az egyetlen. Do Ra arcára volt írva, hogy mérhetetlenül dühös. Hisz’ épp most járatták le a stábjának tagjai előtt. Zander fittyet hányva az ő nevét üvöltő lányra, kilépett a bejárati ajtón, ám meglepetésemre nem várta meg, hogy becsapódjon előttem: addig tartotta, míg én is át nem haladtam rajta.

-A piszkos munkát végző nők a gyengéim – kacsintott egyet Do Ra irányába, amivel elérte, hogy megfeledkezzen magáról, és minősíthetetlen káromkodásba fogjon, aminek fültanúja volt a portás és a biztonsági őrök is.

-Ne bízd el magad, ejtőernyős – jegyezte meg, rám se pillantva.

Természetesen tisztában voltam vele, hogy a jó modora nem a semmiből tért vissza, csupán színjáték volt, hogy elérje, a Ragadozó Nőstény kikeljen magából. Én mégis hálás voltam. Do Ra valóban rosszindulatú ember volt. Élveztem, hogy most fortyog a dühtől.

Zander tapodtat se mozdult a kocsiból ezután. Közölte, hogy vissza kell, hívja A Pink Na Eun-t, így nem ér rá a pakolászással foglalkozni. Yoo Wol már fent volt Woon-nál, így az utolsó, bent maradt cuccokért Rin-nel ketten siettünk vissza.

Kíváncsi lettem volna, hogy valóban A pink Naeun-nel telefonál-e, vagy csak úgy mondta. Rin-nek sok kedvelhető tulajdonsága volt, és ezek közül az egyik leghasznosabbnak a folytonos cseveghetnékje bizonyult. Kérdezés nélkül is megválaszolt akármit.

-Na Eun és ő egy reklámfilm forgatásán ismerték meg egymást, és azóta jóban vannak. Mindketten ’94-ben születtek. Zander hyung szinte minden idolt ismer, aki 1994-ben született. Te mikor születtél, So Ah noona?

-’93-ban.

-Egyáltalán nem nézel ki olyan öregnek, mint amennyi vagy! Plasztikai műtéted volt már?

-Persze. Manapság az egyetemen ez alapkövetelmény – ugrattam Rin-t a mulatságos kérdésére válaszolva.

-De a tested melyik pontján műttetted meg magad?

-Titok. – Viccnek szántam, amit mondtam, de Rin úgy tűnt, lassan érti meg, amit mondanak neki. Vagy egyszerűen túl sokat volt összezárva Zander-rel, és a hülyesége tényleg ragadós tud lenni.

-Ugye, csak hülyéskedsz velem, noona? – nevetett fel szívből.

-Egyáltalán nem. Valójában még gyerekem is van.

Rin az oldalát fogta a nevetéstől. Ez a gyerek mindent fordítva csinál. Amikor komoly vagyok, akkor kinevet. Ha pedig tréfálkozom, szó szerint vesz minden szót.

-Tudod magadról, hogy nagyon jó a humorod, noona? Ha kicsit többször engednéd el magad, eltűnnének a ráncok a homlokodról. – Gyermetegen megfricskázta a frufrum alatt a homlokomat. A liftet már jó ideje vártuk. Odafent bizonyára feltartották Woon-ék a pakolás közepette, így hát végül meguntuk a várakozást, és úgy döntöttünk, lépcsőzünk három emeletet.

Másodjára baktattunk fel Rin-ék szobájába. Az utolsó hátizsákkal és dobozokkal felpakolva ráfordította Rin a zárat az ajtóra. De mielőtt elérhettünk volna a liftig, Do Ra keresztezte az utunkat.

A semmiből vágódott ki a magánlakásának ajtaja előttünk. Rin, aki egy-két lépéssel előttem haladt, időben fékezett, én viszont nem voltam ilyen szerencsés, és egyenesen belefutottam Rin hátába. Mielőtt elvesztettem volna az egyensúlyomat, sikerült fél kézzel belemarkolnom Rin hátizsákjába, így a másik kezemben tartott rekeszt nem ejtettem le, csupán csak megcsúszott, és a tetején lévő holmik egy része hullott le a padlóra.

-Jól vagy? – fordult hátra azonnal Rin.

-Hagyd csak, máris összeszedem – hajtottam el a segítséget nyújtó kezét. Mire Rin észbe kapott, és leguggolt volna, én már halmoztam is a rekesz tetejére a kiesett zoknikat. A szemem sarkából láttam a hosszú, fekete harisnyába bújtatott női lábakat érdektelenül egymásba akasztva magam előtt.  A Nőstény Ragadozó felém tornyosult, és karba font kézzel élvezte a megalázó helyzetemet.

-Ezek az ajtók a folyosóra nyílnak, nem befelé. Legyél óvatosabb, noona, különben legközelebb megsérül valaki – csendült fel Rin közel sem vidám hangja.

Lefogadtam volna, hogy a nő egész végig bentről fülelt, mikor érünk oda elé, és szándékosan csapta ki az ajtót. Az előbb is láthatta, hogy Rin és én fel-alá futkosunk a folyosón.

Keserűen tudomásul vettem, hogy Zander rám szabadította az ördögöt.

-Tudod, mi a különbség kettőnk között, kicsi Rin? – Do Ra negédes hangja baljós hangulatot teremtett körülöttünk. – Én felnőtt vagyok, te pedig még csak egy kisiskolás szintjén álló gyerek. A pisiseknek manapság azt tanítják, hogyan oktassák ki a felnőtteket?

-Én nem oktattam ki senkit – felelte csendesen Rin.

A fiú két lába között felpillantottam Do Ra-ra. Cipő nélkül, lapos talpú papucsában is magasabb volt Rin-nél. Fölényes helyzetének élvezete ordított a dicsőségtől eltorzult arcáról. Visszataszító látvány volt.

-A gazdád nem végzett túl jó munkát. Mielőtt talált volna magának egy új ölebet, meg kellett volna nevelnie a régit.

Lassacskán teljesen elborította az agyamat a lila köd. Ez a nő most ölebnek nevezett engem?! Egy kutyához hasonlított?!

-Utálom magam ismételni, de a te érdekedben még egyszer elmondom. Ajánlom, hogy ezúttal jegyezd is meg, amit mondok! – kúszott ki a fenyegetés Do Ra fogai között. Közelebb lépett Rin-hez, végigsimított a keskeny vállain. Rin szó nélkül tűrte a közeledését. – Zander nem fog sem örökbe fogadni, sem házasságot kötni veled. Egy magadfajta gyerek csak kolonc a nyakán. Gondodat viseli évek óta. Felnevelt téged, és te még mindig a gondtalan Pan Peter-t adva lézengsz körülötte. Vagy nőj fel végre, vagy ásd el magad egy fa alá, mint egy jól nevelt kutya. – Végszóra arcon paskolta Rin-t.

És ez az édes, bohém gyerek, akit még sosem láttam a fülig érő vigyora nélkül, most szégyenkező, vörös fülekkel, padlót pásztázó, lesütött, üveges szemmel tűrte, hogy Do Ra markában szorítva sértegesse.

Egyszeriben úrrá lett rajtam a szikár utálat. Talán ezt nevezik anyai, védelmező ösztönnek, fogalmam sincs. Abban a percben, azon a folyosón nem volt egyetlen híres idol vagy modell sem, csupán egy gyerek, aki nem tudta, vagy nem akarta megvédeni magát, és egy fölényes, hatalmát fitogtató idegen nő, aki semmivel sem több nálam. A hírességektől való tartásom mintha soha nem is létezett volna.

-Hja! – emeltem fel a hangomat, amelyre csak Rin kapta rám a tekintetét. A másik nem is gondolta volna, hogy neki szól a dühöm, csak dicsőséget aratott mosolyával kínozta tovább Rin-t.

Egyetlen mozdulattal elrántottam a nő markából Rin-t, aki annyira megdöbbent, hogy sután lépdelt hátra kettőt. Normál esetben meg sem tudnám mozdítani a testét egy kézzel.

-Fogd meg ezt noonának – parancsoltam, majd belenyomtam a kezébe a rekeszt.

-Hja! – kaptam el a tekintetemmel Do Ra-t. Olyan hirtelen fordítottam felé a fejem, hogy a hosszú hajam a lendülettől Rin arcába csapódott. – Az előbb hozzád szóltam.

Nem tanították meg, hogy a felnőttek nem gyerekekkel kezdenek ki, ha le akarják vezetni a dühüket?!

-Hjaaaa! – kiáltott vissza Do Ra, őrülettől kidülledt szemekkel.

Kinevettem. Olyan csúnya volt az ábrázata, hogy el sem akartam hinni, ebből a nőből modellt csinált valamelyik vak, és minden bizonnyal valamilyen bódítószer befolyásoltsága alatt álló menedzser a szépségiparban, mert nem létezik, hogy józan ítélőképességgel bárki sztárt csinált volna belőle.

-Hja, te most letegeztél?!

-Hja. A kutyák nem tegeződnek vagy magázódnak! – utaltam az előbbi sértésére.

-Kinek képzeled magad?! – A visszafogott indulattól izzó szemeit rám meresztgette. Visszavett a hangerőből, jóformán sziszegte valamennyi, hozzám intézett szavát. Igaza volt. Nem kell közönség. Ez a mi harcunk. – Ajánlom, hogy húzd meg magad, különben nagyon megütöd azt a nagy szád. Egy felkapaszkodott kis senki vagy. Egy életre megbánod, ha velem kezdesz. Fogalmad sincs, mi mindent tudok rólad, hah?!

-Kürtöld szét a tudásod! – kacagtam mélységesen meggyőződve a saját igazam felől. – Mindaz, amivel fenyegetni próbálsz, nem változtat a helyzetemen. – Hiszen végiggondolva, mégis milyen hatással lehetne az egy évvel ezelőtt napvilágot látott pletyka világgá kürtölése rám? Tulajdonképpen nem jelent semmit. Song Il nyaka körül csak szorulna a hurok, nekem pedig nincs veszteni valóm. Fogalmam sem volt, hogyan juthatott tudomására ez az egész történet, de nyilvánvalóbb már nem is lehetett volna, mire utalgat a nő.

-Tartsd magad távol Rin-től. – Majd, emlékezve, mit vágott Do Ra fejéhez Zander úgy félórával ezelőtt odalent, még inkább felbátorodva hozzátettem: - Ez a kutya itt előtted nem csak ugat. Nekem nem kerül se az állásomba sem a jó hírembe, ha harapok.

Hátranyúltam Rin-ért, ahol éppen értem, ott ragadtam bele, és elcibáltam a liftig. Rin-ről jóformán meg is feledkeztem, olyannyira felbőszített Do Ra. - Még egy ilyen felfuvalkodott, arrogáns, nagyképű embert! – szórtam a jelzőket egymás után, melyek szaporán követték egymást. Valójában mindezekkel a tulajdonságokkal simán lehetne Zandert is illetni – fordult meg a fejemben, amikor belebotlottam a hidrogénbombába a kocsi csomagtartójánál. Észre sem vettem, hogy megérkeztünk, azt meg pláne nem, hogy már be is pakoltunk mindent. Teljesen a hatása alá kerített az előbbi konfliktus.

Yoo Wol már a kormány előtt ült, mellette a letekert ablakon minket kémlelő, kíváncsi Woon foglalt helyet. A sarkamban továbbra is egy megfélemlített Rin téblábolt úgy, mint aki képtelen eldönteni, elmozdulhat-e mellőlem, vagy amíg nem kapott rá engedélyt, addig kutya kötelessége rágógumi módjára rám tapadnia. Zander ott állt mellettem.

A gitárját már réges-rég betette a csomagtartóba, de bal kezét továbbra is a felemelt csomagtartó tetején tartotta. Ismét azokkal a kutakodó, tolakodó szemekkel bámult engem, aki ezúttal alaposan felpaprikázott kedélyekkel nem volt hajlandó többé a sivár földet bámulni a csillagok helyett.

Megpróbáltam a kezemmel nyomást gyakorolni a csomagtartóra, hogy jelezzem, le szeretném végre zárni, de Zander erősebbnek bizonyult. A csomagtartó nem engedelmeskedett nekem, hanem Zander erejének behódolva lendült vissza a magasba. Ez a beképzelt, elvarázsolt díszpinty mégis meddig akar még az őrületbe kergetni?!

-Szóval, ha nem voltál korábban a csajom… – Zander közelebb hajolt az arcomhoz. Láttam, ahogy az oldalamnál állva Rin sebesen integet felé a karjaival, mint egy veszélyt jelző bakter az előre robogó vonatnak, de Zander nem vette a lapot, és úgy köpte ki a szavakat a szájából, mint általában mindig: gondolkodás nélkül. –  Akkor csak szex volt?

Rin felnyögött, és a szája elé tapasztotta a tenyerét.

-Zander? – A szemöldökömet akaratlanul is egy idegszál táncoltatta.

-Igen?

-Ha nem veszed le a kezed az csomagtartóról, véletlenül elfelejtem, hogy ott van, és esetleg úgy húzom le, hogy leesik az összes ujjad, amivel a gitárodat bűvölöd.

Zander szája tátva maradt a csodálkozástól, én pedig olyan erővel vágtam le a csomagtartót, majd magam után a kocsi ajtaját, amelyiken beszálltam, hogy éreztem, hogyan billen meg az egész jármű.

Mesés, gondoltam. Ezennel elmondhatom magamról, hogy egy olyan ember vagyok, akinek immár több az ellensége, mint a cinkostársa.

 

 

 

 

 

 

 

 

 



[1] A csapat arca, testi adottságaival tűnik ki a többiek közül

[2] öncélú, szexuális tartalmú jelenetek összefoglaló neve

[3] A bandán belüli kedvenc tag, aki iránt a legelfogultabbak a rajongók

Idol Idol 7.

7.

 

A Do Ra és köztem történt szóváltás után a Rin-nel való kapcsolatom átalakult, más irányt vett. Akkor és úgy pózolt nekem, amikor és ahogy kértem. Nem akadékoskodott, nem követelte rajtam, hogy csináljunk új képet az előző helyett, ha valamelyikre azt mondtam, megfelel, ő szó nélkül tudomásul vette, és minden bizalmát belém helyezve még csak meg sem akarta nézni, hogyan sikerült a felvétel. Bármit hajlandó volt megtenni, és ha Zander nem volt a közelében, odaadóan követett, lesve, hogyan teheti magát hasznossá. Kétszer olyan közlékeny volt, mint általában. Persze, ha Zander is jelen volt, jóformán nem is léteztem.

A következő napok nem könnyítettek a helyzetemen. Do Ra személyében valós ellenséget szereztem magamnak. Azt reméltem, hogy a költözés után már nem kell találkoznunk egymással, és így elkerülhetjük az újabb súrlódásokat, a kellemetlen, de protokoll-előírta köszöntéseket, azonban nem ment minden olyan simán. A fiúk cheongdamdong-i új lakását szárnyas hangyák lepték el, ezért a következő három-négy napjukat még a régi szállásukon kellett tölteniük. Fogalmam sem volt, hogyan lehetett Do Ra folyton ott akkor, amikor éppen mi is érkeztünk vagy távoztunk. Azt hinné az ember, hogy egy modell folyton elfoglalt, de ez a Ragadozó Nőstény december közepén egyebet sem csinált, csak a csapatával és a biztonsági szolgálattal sztároltatta magát a kollégiumban. Merő gyűlölettel nézett rám – mert sosem kerülte a tekintetemet. Akarta, hogy újra és újra a szemébe nézzek, és rám tudjon ijeszteni azokkal a mindentudó szemeivel.

Zander ha lehet, még kiállhatatlanabb volt a korábbinál. Folyton kötekedett, s ha rajtakapta Rin-t azon, hogy velem beszélget, azon nyomban magához csalta ilyen-olyan, mondvacsinált indokkal. Yoo Wol is észrevette, hogy finoman szólva nem vagyunk egy hullámhosszon mi ketten, így ha a fiúk beosztása úgy kívánta, hogy el kellett szakadniuk egymástól, Zander-rel rendszerint Yoo Wol tartott.

Azonban Do Ra előtt úgy produkálta magát, mintha az év végi Drama Awards nagydíjára hajtana. Minden lehetőséget megragadott, hogy a modell előtt szuper előzékeny, szuper elbájoló álomlovagként tűnjön fel az oldalamon. Nem szégyellt bókokkal csúfolódni. Egyszer odáig ment, hogy elsepert egy kósza hajszálat a szám útjából. Ha nem vagyok résen, az ajtókat nyitogatta volna előttem.

Rin egyik alkalommal elmondta, Do Ra úgy egy évvel ezelőtt fanatikusan üldözte Zander-t a szerelmével. Ugyanazt művelte vele, amit mostanság Woon-nal. Megragadott minden lehetőséget, hogy kettesben maradjanak, állandóan üzenetekkel bombázta.

-Nem hiszem el, hogy Zander nem élt a lehetőséggel – mondtam határozottan Rin-nek, az egyik kábeltévé parkolójában várakozva a többiekre.

-Zander nem kért belőle, és Do Ra nem tud beletörődni. Jóformán felkínálta magát neki, de hyung elküldte melegebb éghajlatra. Akármit csinált, folyton falakba ütközött. Végül az imádata bosszúhadjáratba ment át, és Zander-t Woon hyungra cserélte le, szándékosan azért, hogy ezzel piszkálja őt.

-És Woon ebben partner? – hitetlenkedve pislogtam a hátamnál ülő Rin-re. Woon olyan jó gyerek. Nem illene bele a róla alkotott képbe, hogy bedől egy ilyen olcsó nőnek.

-Nem tudom, mit gondol a Ragadozó Nőstényről – válaszolta köntörfalazás nélkül a fiú.

Csalódottan fordultam vissza. Nem erre a válaszra számítottam. Rin-nek határozottan ki kellett volna jelentenie, hogy Woon-t hidegen hagyja Do Ra vonzereje. Ezt akartam hallani.

-Azt értem, hogy Do Ra egy szociopata – fejtettem tovább a gondolatmenetet -, de az nem világos, Zander miért utálja őt ennyire látványosan.

-Megvan rá az oka – zárta le a témát Rin. – Noona, bekapcsolod a rádiót?

Noona úgy tett, ahogy Rin kérte, és a rádióállomások közötti kapcsolgatás kapóra is jött, hiszen Zander, Woon és Yoo Wol is megérkeztek végre.

Mivel a szárnyas hangyák megakadályoztak bennünket a költözködésben, Zander nem engedte, hogy a holmija közül akár egy alsót is otthagyjunk. Így a kisbuszunk úgy nézett ki belülről, mint, mondjuk egy szállítmányozási cég járműve. A 11 személyes járműben alig fértünk el mi öten. Rin és Woon nyomorgott a vezető ülés mögött, míg Zander mentális kimerültségre panaszkodva elfoglalta a leghátsó sort teljes terjedelmében. Mint a király, és a négy lova.

Yoo Wol bepattant mellém a volánhoz, vetett egy pillantást a visszapillantó tükörben Zander-re, majd sutyiban belenyomott az ölembe egy forgatókönyvet. Csontra tekerte a hangerőt, míg elhadarta a ’rejtsd el gyorsan’ mondatot.

Létezett két íratlan szabályunk. Az egyik szabály értelmében Zander kezébe nem kerülhetett egyetlen olyan script[1] sem, ami arra ösztökélte, hogy színészkedjen, mivel Zander ripacskodása nem volt emberi agy számára befogadható jelenség. Ő szentül hitte, hogy a gyerekkorában szerzett tapasztalatai elegendőek ahhoz, hogy a nemzet legelismertebb idol színészeivel vetekedjen, és csak azért nem engedi az ügynökség meghallgatásokra, mert az Orion menetrendjébe most nem férne bele. Az igazság viszont az volt, hogy Zander rettenetes színész volt, ezért Yoo Wol mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne kerüljön a fiú kezei közé ilyesmi. Egyébként Zander teljesen odavolt a doramákért[2]. Nem ritkán fakadt ki, hogy az időbeosztást az aktuális kedvenceinek vetítéséhez igazítsa a menedzserünk.

Zander hangosan jajgatott hátul. Sajnáltatta magát, amiért a forgatás elhúzódott. Komolyan nem értettem, miben fáradt el ennyire, hiszen csak egy karácsonyi különkiadás beharangozóját vették fel a többi sztárral együtt. Zander akármilyen fásult is volt, azért arra maradt energiája, hogy elmondja nekünk, ennek a műsornak a sikere egyedül csakis rajta és AOA Seolhyun-on áll vagy bukik.

-Teljesen feleslegesen rabolták a VIXX idejét a készítők – okoskodott a fiú. – Yoo Wol, láttad, Zico hányszor kereste a sanszot, hogy Seolhyun mellé állhasson az első sorba?

-Na persze – mormogta maga elé Yoo Wol. – Zico már csak ilyen – forgatta a szemeit, jelezvén, semmit ne higgyek el az egészből.

-Hja, ejtőernyős! – háborgatott engem, aki éppen az utazásunkhoz illő, megfelelő zenét kereste. A második íratlan szabályunk értelmében mindig az választ zenét, aki az anyósülésen utazik. Ez az esetek 90%-ban Woon volt, de ma nekem járt ki a megtiszteltetés, és élni is kívántam vele.

-Hm? – vettem fel a pléhpofát.

-Kinek van több esélye AOA Seolhyun-nál? Nekem vagy Block B Zico-nak?

-~Tell me, tell me, te-te-te-te-te- tell me ~ - Woon felhangolt állapotában egy régi SNSD számot dudorászott fennhangon, míg a válaszra vártak.

-VIXX Hongbin – válaszoltam, miután végiggondoltam, kik jöhetnek még szóba a mai forgatáson való részvétel alapján.

-Na neee! – méltatlankodott Zander. – Rin, hallottad, mit mondott? So Ah! Miért Hongbin?

-Nem tudom. Csak úgy gondolom, ők ketten összeillenek. Szépek együtt.

-Semmi ízlés, semmi! Oké, akkor még egy kérdés: Ki a partiképesebb kettőnk közül? Én vagy Seo Kang Joon?

-JYJ Jaejoong.

-Ooooo!!! – hüledezett Woon és Rin. Woon elégedetten bólogatta a fejét, Rin Zander-t ugratta, Yoo Wol a hüvelykujját mutatta felém.

-Kim Jaejoong-sshi tényleg jó parti. Nagyon udvarias. Zander ellentétje.

- Veszettül jóképű vagyok! Igazi fashionista[3]! Az arcommal bármit eladhatnak!  Mégis miben lenne jobb sunbae[4] nálam?!

-Ha elkezdeném sorolni, ma a végére se érnék, Zander – csillapította le a kedélyeket a menedzserünk, én végül pedig megállítottam a rádió keresőmotorját.

-Sugarfree. Klassz – céloztam arra a friss popsláger előadójára, aminél leragadtam. Elégedetten dőltem hátra azzal a céllal, hogy élvezzem a zenét, amit választottam, mire az ülésem háttámláját a mögöttem fészkelődő Woon kezdte rugdosni.

-Kapcsold ki – szólt Zander vészjóslóan komoly hangnemben. Szemeire már a szemmaszkja volt húzva, és állig betakarta magát azzal a kabáttal, amit Woon dobott hátra, mielőtt beült a kocsiba.

Éppen semmibe akartam venni a kívánalmát, és még feljebb tolni a hangerőt, mikor Woon ismét rúgott az ülésemen egyet. Mérgesen fordultam hátra ahhoz a kettőhöz, akik segélykérően néztek rám. Rin a kezével mutatta, hogy tekerjem el az állomást, Woon is sürgetve tátogott felém. Nem értettem, mi ez az egész hangulat, és mire fel követeli rajtam mindenki a váltást, mégis úgy tettem, ahogy kérték.

Rin később, miután kiszálltunk a kollégiumnál, odaszaladt, és ígérte, legközelebb mindent elmesél. Hogy mi mondanivalója akadhatott, arról elképzelésem sem volt, de ráhagytam, és inkább vonszoltam magam a többiek után.

Mindannyian egy emberként fordultunk hátra, amikor meghallottuk a távolból jövő kattanásokat. Paparazzi.

Woon a vállára kanyarította a szivárványszínű kabátját, amit Zander az előbb még takarónak használt, és lemondóan kullogott Yoo Wol és köztem a bejárat felé.

Zander ezzel ellentétben hozta a formáját, mint rendszerint mindig, valahányszor közönséget kapott. Magához húzta Rin-t, és oltalmazón átkarolta a fejét. Rin is viszonozta az ölelését, és így sétáltunk be a kollégium óvó falai közé.

Mióta Ha Rim nem dolgozott velünk, megszaporodtak a teendőim. Jócskán. Nem létezett olyan, hogy munkaidő kezdete és vége, nem létezett a hétvége. Koordi noona voltam, aki három, közösségi fórumoktól irtózó kölyköt terelgetett Yoo Wol-lal közösen a karácsonyi ünnepek előtti, ránk zúduló programok sűrűjében. Yoo Wol a fiúk beosztását nagyrészt összehangolta, így nekem ezzel nem kellett foglalkoznom. Abban az időben, amikor Yoo Wol, mint a fiúk hivatalos road menedzsere a menetrend szervezésével foglalatoskodott, én akkor keltettem életre Ahn Yoo Na-t, a fiúk akkor posztoltak a különböző fórumokon, és akkor vitáztam Zander-rel, aki folyamatosan ellenőrzés alatt tartotta, mikor és milyen képet jelentetek meg róla. Majd menetrend-szerűen jött, és reklamált.

- Abban egyeztünk meg, hogy bármit csinálsz, ahhoz a mi jóváhagyásunk kell!

-Abban egyeztünk meg, hogy lehet beleszólásotok abba, mi kerüljön fel a netre. De a gép memóriája felett teljes joggal én rendelkezem.

Így piszkált most is az előtérben heverészés közben. Visszalopta Woon kabátját, magára terítette, és elvégezte a szokásos ellenőrző körútját Twitteren és Instagramon. Woon olyan fáradt volt, hogy állva el tudott volna szenderedni, így jobbnak látta, ha felmegy, és letusol. Yoo Wol elkísérte Rin-t a menzára, én éppen azon igyekeztem, hogy hazaindulás előtt még az utolsó képeket feltöltsem a Twitter oldalára. Otthon már nem akartam ezzel foglalkozni. Do Ra ez egyszer éppen a legjobbkor érkezett le az előtérben található kávéautomatához a menedzsere társaságában. Az ő felbukkanása éppen elegendő indok volt arra, hogy Zander sátrat bontson, és kifejezve aggódását afelett, mennyit dolgozom, jó éjszakát kívánjon nekem, majd távozzon.

Nem voltam olyan bolond, hogy viszonozzam az őszintétlen jó kívánságát, de követtem a példáját, és én magam is utamra indultam.

Odakint már vaksötét volt, és a téli hideg is arra ösztökélt, minél gyorsabban szedjem a lábam. Bekanyarodtam a forgalmas főutcáról a keskeny sikátorba, amin egy meredek lépcső vezetett felfelé az én lakásomig. Gondolataim egy tál forró rámen és egy pohár kóla körül jártak, amikor a hátam mögött egy hang a nevemen szólított.

A lámpák fénye megvilágította őt, aki Woon kabátját viselte, amit Zander nem sokkal ezelőtt az előtérben felejtett.

-Hja!

A fejemmel köröztem. Ennek a napnak sosem lesz vége.

-Hja! – szóltam vissza ugyanolyan flegmán. – Rendben van, ha egy híres modell ilyenkor egyedül szaladgál a városban?

Do Ra feldobta a kapucnit is a sapkára, ami alá a haját gyűrte össze, majd néhány ruganyos, laza lépéssel mellettem termett.

-Mondtam, vagy nem mondtam, hogy válogasd meg a szavaidat?

-Nem állunk olyan közel egymáshoz, hogy tanácsokat osztogass nekem – vetettem oda fanyarul, majd rá se hederítve folytattam volna tovább az utamat, ha Do Ra a karomba nem csimpaszkodik.

Nem próbáltam meg kibújni, ehelyett csupán egy fáradt sóhajt hallattam. – Mit akarsz tőlem?

-Szállj le Zander-ről.

-Semmi közünk nincs egymáshoz.

-Most mondom el először és utoljára: tudd a helyed, és tartsd magad távol tőle. Nem hagyom annyiban, ha Zander-t botrányba kevered azért, hogy rajta keresztül juss előbbre.

-Te beteg vagy.

-Egy nevenincs jött-ment vagy, So Ah-yah, aki az előző ügynökségénél teherbe ejttette magát, aztán eldobta a kölykét. Mi az? Miért nézel rám ilyen szemekkel? Meglepődtél? Élvezed, hogy mindenkivel sikerült megkedveltetned magad, ugye? Ha minden kitudódna az Orion koordijáról, Zander a süllyesztőben végezné. Nem érdekel, hogy a CRUX-nál kivel csináltatod fel magad legközelebb, amíg az az illető nem Oppa. Csak a mihez tartás végett: ne lássalak Zander közelében, ha nem akarod, hogy mindenki egy darab rongyként nézzen rád.

A földbe gyökerezett a lábam. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon, csak a mélységes megaláztatástól feltámadt remegés kezdett eluralkodni felettem.

Do Ra eltűnt a szemem elől, magamra hagyva engem a belülről mardosó haragommal. Song Il. Ő tehet mindenről. Világgá akartam kiáltani, hogy mindenki megtudja, mit tett. Arra vágytam, hogy ugyanúgy gyűlölje őt mindenki más is, ahogyan én.

Égette a szememet a könny, de nem engedtem kibukni őket. Hátraarcot vágtam, és ismét elindultam felfelé. Néhány lépést követően, felérve a lépcső legfelső fokára, társaságom akadt.

-Ahogy elnézem, Do Ra konkurenciát lát benned.

Yol csatlakozott hozzám, és némán, mint két, vállat vállnak vetett bajtárs, tettük meg a lakásomig vezető utat.

 

***

 

Egy csomag peppero pihent Yol kezében, amit a kabátjának zsebéből vett elő. Kihúztam kettőt a felém nyújtott édességből, és komótosan rágcsálni kezdtem. Ott hagytam Yol-t az ajtónál, amihez mindig odatapadt, mint egy matrica, menet közben feltekertem a fűtést, és törökülésbe helyeztem magam az ágyam közepén. Teljesen letaglóztak az emlékek, melyek elborították a gondolataimat. Mióta az Orionnal töltöm a mindennapjaimat, távolabb sodródtak a kellemetlen történtek, Yol, Yol bagatel ötletei, ez az egész képtelen sztori, aminek akaratlanul váltam az egyik főszereplőjévé.

-Mit teszel, ha Do Ra fűnek-fának elkotyogja, amit tudni vél rólad? – És igen, hölgyek, urak, kedves közönség, a mindig céltudatos Yol visszatért!

-Amit eddig is. A valóságnak megfelelően viselkedek.

-Senki nem hisz majd neked.

-Mondj valami újat – kérleltem gúnyosan a fiút. – Mégis, mit tegyek? Játsszam meg a megesett leányanyát, ami nem vagyok? Ha az emberekre hagyom a képzelgéseket, csak azt érem el, hogy még nagyobb hűhót csapnak. Tudod, miket beszéltek a hátam mögött, amikor azon törtem magam, hogy a saját igazamat másokra erőltessem? Volt, aki azt állította, hogy pszichopata vagyok, akin a terhességtagadás miatt nem mutatkoztak a terhesség jelei.

Yol elnevette magát, és vele együtt én is. – Ugye, milyen képtelenség?

-Már hogy lehetne eltitkolni 10 hónapon keresztül egy terhességet?

-Rajtad kívül mindenki úgy gondolta az ügynökségnél, hogy nekem sikerült. Terhes tagadás. Ha hiszed, ha nem, létezik ilyesmi. Kíváncsiságból rákerestem az interneten.

Yol hitetlenkedve fintorgott.

-Vajon mivel vette rá Ritát, hogy az én adataimmal regisztrálja a gyereket? – tűnődtem, a pepperom végét sodorgatva két ujjam között.

-Pénzzel - pislantott rám szomorúan Yol, a sapkájának karimája alól. – Rita tavaly tavasszal felkeresett, és pénzt kért tőlem. Nem mondta, mihez akar vele kezdeni, én pedig nem kérdeztem. Láttam rajta, mennyire kétségbeesett, szó nélkül adtam, amennyit kért. Song Il szemmel tartott, és én sem segítettem az óvatlanságommal a helyzeten. A gyakori találkozásainkra az újságírók is felfigyeltek, elindultak a pletykák és a találgatások, habár újságcikkek Song Il közbeavatkozása miatt nem jelentek meg. Rita eltűnt, elérhetetlen lett, és mikor magyarázatot kértem, Song Il elrendezte az egészet annyival, hogy Rita nem keres többé, és ez a részemről is maradjon ugyanígy.

Mikor Rita legközelebb kapcsolatba lépett velem, már tél volt. Zavart volt, furcsa ügyei voltak. Nem tudom… én nem tudok visszaemlékezni, mikor, vagy, hogy hol futott ki ez az egész az irányítása alól? Rita nem volt ilyen beszámíthatatlan. Ő kedves lány volt. Gyakran kihasználták a jóhiszeműségét.

Yol hangja megremegett. Az unokahúgomról nem tudott érzelmek nélkül beszélni. Megszántam őt, ahogy küszködik a szavakkal, ahogyan próbál magyarázatot keresni arra, amire már sosem kaphat. Rita hiába volt a bátyám egyetlen gyereke, semmilyen mély, rokoni érzelmek nem fűztek minket egymáshoz. Nagyon hasonlítottunk egymásra külsőleg, és ennyi.

-Nagyon hasonlítasz rá – jelentette ki Yol, mintha a gondolataimban olvasta volna. – Rita nagyon szép volt.

-Kösz a bókot – vágtam rá ironikusan. Semmi köszönet-féle nem volt a hangomban. – Hála a nagy hasonlóságnak, kreáltak nekem egy gyereket.

-Sosem hittem volna, hogy Song Il tényleg megteszi.

-Te tudtad, mire készül? – hüledeztem. – Ha tudtad, akkor miért–

-Miért nem állítottam meg? – fejezte be helyettem a mondatot Yol. – Őrültségnek tartottam. Álmomban sem hittem volna, hogy komolyan beszél. Ritának pénzt adott, hogy vetesse el a gyereket, mielőtt a sajtó gyanút fogna, és az én karrieremnek ezzel a botránnyal befellegzik. Rita elvette a pénzt, aztán évvégén pénz nélkül és gyerekkel a hasában ismét felbukkant. Song Il tajtékzott a dühtől. Akkoriban már tudnia kellett, hogy napokon belül a CRUX-hoz megy dolgozni. Beszélték, hogy csúnyán összerúgta a port az igazgatónkkal, ha még én is belekeveredek egy ilyen szintű botrányba, akkor a CRUX-nál sem lett volna kívánatos személy, a mi főnökünk pedig páros lábbal takarította volna el. Ott maradt volna két szék között, munka, pénz és dicsőség nélkül a földön. Nem vette volna be a gyomra, ezért kapkodva az én seggem megmentésén kezdett el fáradozni. Sosem tagadtam, hogy ne én lennék a gyerek apja. Song Il a hallgatásomat vette kézpénznek, és nagy buzgón kiszagolta, hogy Rita és te unokatestvérek vagytok. Csak a vak nem vette volna észre, mennyire egyformák vagytok. Még az életkorotok is azonos volt. Nővérek is lehetettetek volna ennyi erővel.

-Ezért keresett meg engem, és kért tőlem egy icipici szívességet? Mert be volt rezelve, mi lesz, ha a tavasszal készült képek napvilágot látnak, és valaki felfedezi, hogy a tavaszi random randidat követően a tél elején a barátnőd nagy hassal mászkál az utcákon?

-A riporter, aki a képeket készítette, felismerte Ritát.

-Tudta, hogy escort[5] lány volt?

-Song Il ekkor terelte rád a gyanút. Külsőleg teljesen egyformák voltatok, viszont a lényeges különbség kettőtök között nem a külsőségekben rejlett, hanem az életviteletekben. Rita pénzért szórakoztatott üzletembereket, te csak egy egyszerű gyakornok voltál. Ha akármilyen szempontból közelítik is meg az én kapcsolatomat vele, nekem befellegzett. Még mindig jobb színben tűnök fel egy egyszerű gyakornok, mint egy luxus prosti mellett.

-Yol-ah? – szólítottam meg halkan. Vártam, hogy reagál-e valamit. Ha nem tett volna semmit, annyiban hagyom a kérdezősködést, de Yol készségesen intézte hozzám a szavait.

-Mit szeretnél tudni? Mindenre válaszolok. Igazából már régen beszélnünk kellett volna erről.

-Te tisztában voltál vele, mivel foglalkozik az unokatestvérem? – Próbáltam minél tapintatosabban megfogalmazni a kérdést. Őszintén, arra voltam kíváncsi, Yol akkor találkozott-e Ritával, amikor Rita a munkáját végezte.

-Mindenről tudomásom volt – bólintott.

-Ó. Értem. – zavaromban tovább ropogtattam az édességet a fogaim között. – Tehát te és Rita… úgy voltatok egymással? – két mutatóujjamat egymásba akasztva adtam a tudtára, mi érdekelt. Túlságosan prűd voltam ahhoz, hogy nyíltan rákérdezzek a szexuális életére.

-Ő minden értelemben az első volt számomra – pirult el kisfiúsan Yol. – Hallottál már az Inpulse–ról?

-A cheongdamdong-i Impulse? Az a klub mindig dugig van celebritásokkal. Híres a diszkréciójáról, és arról, hogy riportereket semmi szín alatt nem engednek be. Amikor a Crayon-nál voltam, sokat emlegették. Mi van vele:

-A szüleimé.

-Tessék?! – hüledeztem a meglepettségtől.

-Ők a tulajdonosok. Van két klubjuk a fővárosban, és még 3 kisebb szórakozóhely vidéken. Ezeknek a helyeknek az üzemeltetéséből élünk. Rita az Impulse-ban dolgozott egy rövid ideig. Akkor ismertem meg. Nagyjából 2 éve. Sosem mondta el, konkrétan hogyan keveredett bele ebbe az egészbe. Csak találgatni tudok. Az a legvalószínűbb, hogy találkozhatott valakivel, aki érdekelt az escort bizniszben. Rita elment az Impulse-ból, de azután is többször felkeresett.

-Akkor csupán baráti volt viszony köztetek? – Úgy éreztem, fellélegezhetek. Yol szerelme tehát egy gyermeki, egyoldalú szerelem lehetett.

-Attól jóval több.

Rögvest el is dobhattam a megkönnyebbült ábrázatomat.

-Az unokatestvérem egy gyerekkel kezdett ki? – A tenyeremmel gyűrtem az arcomat. Rita nem volt normális.

-Mindenhez két ember kell – ágállt ellen Yol. – Szerettük egymást.

-Szerelem… világos… Szerelem… - ismételtem, a szót ízlelgetve a számban. –Yol, az unokatestvérem nem volt komplett. Egy liliomtipró volt.

-Látod, pontosan ettől tartottam! – csattant fel a fiú, haragosan ráncolva a homlokát. – Az emberek ennyit látnak majd! Rita, a liliomtipró, a prostituált, aki egy fiatalkorú színész hátán akart feljebb kapaszkodni. De ez nincs így, So-Ah! Rita sosem akart nekem ártani. Ő csak… elveszett.

Olyan elhagyatottnak tűnt akkor, ahogy az ajtóm kilincsét markolászta. Mint aki már sosem fogja megtapasztalni, milyen egy nap gondok és bajok nélkül. Egyáltalán nem tűnt akkor sztárnak. Úgy festett, mint egy átlagos tinédzser, tinédzser gondokkal.

Nagyon emberi volt.

-Ha a bátyám megtudná, miket művelt az imádott lánya… - valami frappáns csattanóval szerettem volna zárni a mondatot, de a valóság ádáz ostorként csattant rajtam. – Nos, ha megtudná, akkor ezt is a haláláig tagadná. Vagy ami még valószínűbb: rohanna a szüleinkhez elmondani, miket hazudozok a lányáról. Ó, és hozzátenné, hogy mindazokat, amiket mondtam, én magam követtem el.

-Aznap is ez történt? – szúrta be a kérdést Yol.

-Hellyel-közzel. Miután Song Il megkeresett a lakásomon Rita sztorijával, azt hittem, ez valami rossz vicc. Nem tudtam mire vélni. Nem arról volt szó, hogy nem akartam volna segíteni Ritának – magyaráztam védekezve Yol-nak -, hanem túlságosan sok volt ez egyszerre. Képzeld el, hogy egy este beállít hozzád az egyik felettesed, kerekít egy történetet az unokatestvéredről, amiben röviden összefoglalja, hogy ő egy luxus prosti, aki egy napja szült valahol egy gyereket, mellesleg egy olyan híresség szeretője, aki az ügynökségünk alkalmazásában áll. A sajtó már szaglászik, és tényleg de tényleg nem akar tőled többet, csak annyit, hogy amíg a dolgok el nem csendesülnek, regisztráljuk a gyereket az én nevem alatt.

Nem volt egy épkézláb gondolatom sem. Elzavartam, majd másnap az ügynökségnél kapok egy telefont egy nevenincs kórházból, hogy ott felejtettem a személyi irataimat.

A mai napig nem tudok rájönni, mikor lophatta ki a táskámból.

Mire visszaértem az ügynökséghez, az igazgató irodájában találtam magam kész tények elé állítva: kezükben voltak a fotók, amelyeket a Ritát követő riportertől kaptak, rajta a gyermekét elhagyni készülő nővel. Az orrom előtt lebegtették a születési regisztráció egy másolatát, ami az én adataimat tartalmazta, Song Il pedig volt olyan pofátlan, hogy mindent elismert. A lopástól kezdve az adataim felhasználásáig mindent… - Izzott az egész belsőm a dühtől, ahogyan újraéltem azokat a napokat. Song Il aljas húzása, ahogyan ragaszkodik ahhoz, hogy pénzzel engeszteljen ki. A szabadkozása, mely szerint nem gondolta, hogy vállalkozásrombolás miatt a cég még egy pénzbírságot is a nyakamba varr majd…

Rita halálának a híre…

A bátyámék mérhetetlen fájdalmának látványa…

A szüleim csalódott, elutasító viselkedése…

Rita – senki sem tudja, hol, és pontosan mikor – életet adott a gyerekének. Song Il átadta neki az én okmányaimat, amivel Rita elvégezte a regisztrációt, aláírta a lemondó nyilatkozatot, ott felejtette a holmimat, majd felült arra a villamosra, ami aznap éjjel a halálba szállította az utasait. Nagy baleset volt, az utasok nagy része nem élte túl. Én pedig ott maradtam egymagam, a saját igazam állítva, ami süket fülekre talált.

Mivel ’aláírtam’ a lemondó nyilatkozatot, a kórház nem adott további felvilágosítást számomra a gyermek hollétével kapcsolatban. Így nem adatott meg még csak a lehetősége sem annak, hogy genetikailag igazolhassam, nem én vagyok a vérszerinti anyja. Egyetlen egyszer merült fel bennem ez a lehetőség, de látva, a szüleim milyen könnyen engednek a bátyám nyomásának, hitelt adva az ő szavainak, úgy éreztem, felesleges is lenne tovább bonyolítani a történteket.

Így hát belenyugodtam, és elhatároztam, csak a saját életemmel törődöm tovább.

A szüleim eldobtak; ahogy apám fogalmazott: csak ugyanazt kapom, amit én tettem a saját gyermekemmel.

Nem vágytam vissza hozzájuk. Nem vágytam a bocsánatkérésükre sem. Nem akartam elégtételt, sem háborúskodást velük, vagy a bátyámékkal.

Üres voltam, mindennapi gondokkal küszködtem, míg azok a problémák túl nem nőttek rajtam, és Yol meg nem jelent az életemben.

Yol tudni akarta, hol lehet a gyerek, és meggyőződése volt, hogy erről Song Il jóval többet tudhat.

-Őszintén, Yol-ah, miért akarod annyira megtalálni a babát? – dobtam be a kérdésemet minden mindegy alapon. Már így is fájt mindkettőnknek. Akkor hadd fájjon úgy igazán. Az az este a fájdalomfokozásról szólt.

-Te mire tippelsz?

-Őszintén?

-Őszintén.

- Azt gondoltam, egy év elteltével feltámadt a lelkiismereted, és majd pénzzel akarod a gyerekedet titokban támogatni.

Yol komoran fonta össze maga előtt a karjait. Már nem akartam őt bántani – mert volt idő, mikor szívesen okoztam volna neki érzelmi sebeket -, de beláttam, hogy egy akkor 16 éves gyerektől nem várható el, hogy felnőtt érettséggel álljon hozzá egy ilyen kényes ügyhöz. Sarokba lehetett szorítva. Ugyan melyik tini rohanna a szüleihez elsírni, hogy gyereke született? Természetes, hogy először saját maga próbálja megoldani a problémát, ami túlnőtt rajta, és irányíthatatlanná vált.

Már nem hibáztattam őt.

-Részben igazad van – ismerte el a fiú.

-Csak részben?

-Azt szeretném, ha a baba nem nélkülözne. De a babának és nekem biológiailag nincsen semmilyen kapcsolatunk egymással.

-Ezt most úgy érted, hogy Rita nem a te gyerekeddel volt terhes?! – Teljesen elképedtem Yol vallomásán. – Akkor mégis miért mozgatsz meg minden követ azért, hogy megtalálj egy olyan babát, amihez semmi közöd?! Nem is! Egyáltalán miért mondtad azt, hogy a tiéd?! Song Il- !!! Song Il azt hiszi, a te gyereked!

-Sosem állítottam, hogy az enyém lenne –ellenkezett.

-De soha nem is tagadtad! – reccsentem rá, magamból kikelve. – Miért nem tudtad egyszerűen azt mondani, hogy semmi közöd hozzá?! Nem te vagy az apja, és kész! Song Il ezt az őrületet nagyrészt azért kreálta, mert attól tartott, hogy a gatyátok is rámegy erre az apaságra! Miért nem mondtad el?

-Mert féltem – válaszolta megtörten. Fújt egy nagyot, majd folytatta: - Össze voltam zavarodva, és féltem, mi történik Ritával. Nem volt bátorságom beismerni az igazságot, mert attól tartottam, Rita talán nagyobb bajba kerül, ha magára hagyom ezzel a gyerek-üggyel. Azért nem mondtam semmit, mert Rita mindennél fontosabb volt számomra. Ez a mai napig sem változott.

-Nem fér a fejembe, miért töröd magad egy idegen gyerek miatt – csúszott ki a számon a meggondolatlan mondat. Anyai szidást érdemelt volna Yol, és az anyai ösztöneim, melyek Rin miatt törtek felszínre, még nem süllyedtek vissza a nem létezés szintjére. Ha belegondolok, hogy az én fiam egy olyan gyerekért akar felelősséget vállalni, és bajba keveredni, aki nem is az ő vére, iszonyú dühbe gurulok.

-Mert a Rita-é. Rita kisbabája – adta meg a válaszát a fiú. – Számomra ilyen a szerelem, So Ah.

 

 



[1] angol szó, jelentése forgatókönyv, szövegkönyv

[2] A koreai szappanoperákat dorama néven szokás emlegetni

[3] divatmániás, aki az aktuális trendet mindig követi

[4] A tapasztaltabb, idolok esetében pl. a korábban debütált férfi és női idolok tiszteletteljes megszólítása

[5] jelentése kísérő, olyan munkakör, mely szexuális szolgáltatásokat nyújt

Idol Idol 8.

8.

 

Yol az imént sétált ki a lakásomból. Magamra maradtam az előző beszélgetés emlékeivel, a keserűséggel, és ha lehet, még több kétellyel. Automatikusan elkezdtem rendet rakni odabent. Elpakolni a kint felejtett, szekrénybe való holmikat, összeszedni a szennyest, töltőre tenni a telefonomat. Azonban hiába végeztem a megszokott mozdulatokat, egymást kergették a Yol-lal kapcsolatos gondolatok a fejemben. Teljesen igaza volt. Ezt a beszélgetést már rég meg kellett volna ejtenünk egymással. Yol-t most először láttam sebezhetőnek. Ha rendesen a dolgok mögé nézek, és belegondolok az ő helyzetébe, talán nem is olyan érthetetlen a viselkedése.

„Számomra ez a szerelem, So Ah” – visszhangzott a fejemben. Milyen természetesen magyaráz meg ezzel az egy mondattal mindent. Irigyeltem őt, amiért olyasmit tapasztalt meg, amiben eddig nekem még nem volt részem.

Akármi is történt Rita és Yol között, ebben a 17 éves fiúban örökre nyomot hagyott. Minden tettére rányomta a bélyegét az unokatestvérem iránt érzett szerelme, és ez a szerelem befolyással van a jelenére. Mégis, mennyire kellett, hogy szeresse Ritát, ha a halála ellenére, ha annak ellenére, hogy már jóval a halála előtt szakítottak egymással, és a nő, akit szeretett, egy másik férfitől esett teherbe… - ha mindezek ellenére számára Rita jelenti a mindent?

Ilyesmiken gondolkodtam, amikor a kezembe került egy ismeretlen, fekete bőr pénztárca. Az ajtó sarkánál hevert a földön. Yol igazán felelőtlen. Nem is sejti, milyen fontos jól eldugni egy iratokkal teli tárcát. Biztosan kieshetett a zsebéből – tűnődtem magamban, miközben vettem a kabátom és a cipőm, hogy utolérjem őt. Alig egy-két perce ment el, még a közelben lehetett. Majd diszkréten átadom neki, de biztos, ami biztos alapon még visszaléptem a sálamért és a sapkámért is, a megfelelő álcát tartva elsődlegesen szem előtt.

A lakásom előtt már nem láttam egy lelket sem, így tovább gyalogoltam a járdán, a lépcső irányába. Legaloppoztam az első fordulóig, ahol végre megpillantottam az épp az utcafront irányába elkanyarodó fiú hátát. Nem mertem utána kiabálni, helyette gyorsabban szedtem a lábaimat, és futólépésben lopakodtam utána. A fények felerősödtek, jelezve, hogy elhagyom a biztonságos, sötét sikátorban megbúvó lépcsősort, és lassan elérem a forgalmasabb utcafrontot. Már elég közelinek ítéltem meg a kettőnk közti távolságot, így bátorkodtam hanggal is felhívni a figyelmét magamra:

-Yol-ah, a tá– benn rekedt a levegő a tüdőmben. Yol egy alig észrevehető pillanatra felém fordította a fejét, de ahelyett, hogy lassított vagy megállt volna, szaporázta a lépteit. A szája elé tette mutatóujját, amit aztán rám, vagyis helyesebben az én irányomba mutatott fel, míg másik kezével mélyebbre húzta a sapkát a fején.

Azonnal értettem, mire utal.

Veszély mögöttem.

Megpördültem a tengelyem körül, és egyenesen Woon-nal találtam szembe magam.

-Ohhh Woon! – szaladt ki a számon ijedtemben a neve, ahogy realizáltam a helyzetet. – Megijesztettél.

Woon maszkot viselt, amit az álla alá húzott, rám villantva lehengerlően bájos mosolyát. Olyan felhőtlenül tudott mosolyogni, mintha ennek a világnak nem is lenne, csak napos oldala.

-Szia So Ah! – köszöntött, lágyan mosolyogva. –Keresel valakit? - Közelebb lépett hozzám, és hátam mögé kémlelve nyújtogatta a nyakát.

-Én? – kérdeztem idegesen – Nem! Egyáltalán nem!

-Nekem úgy tűnt, mintha utol akarnál érni valakit…

-Öhm, egy barátom járt nálam, és ott felejtette a tárcáját – mutattam fel kapkodva a bizonyítékot. – De már sehol sem látom őt, úgyhogy kénytelen leszek magamnál tartani egy rövid ideig. – És te? Mit keresel itt?

-A taximat várom – mondta, majd felmutatott a taxiállomást jelző táblára, ami közvetlen a jobb vállam mellett magasodott felém az utcán.

- Egyedül vagy? Senki sem jött veled? – néztem körbe magunkon, Yoo Wol után kutatva.

-Nem vagyok én közkincs – tisztázta a dolgot egy féloldalas mosollyal, és ahogy olyan gyakran tette, úgy most is végigsimított a tarkóján bal kezével.

-Azt hittem, mára már nincsen semmi programod beiktatva.

-A pszichológusnál voltam.

A minél?! Minden bizonnyal olyan képet vághattam, ami nem lehetett túl bizalomgerjesztő, mert Woon egy köhintésnek álcázott kacajt nyomott el az ökölbe szorított kezei között.

-Megleptelek. – Nem kérdés volt, hanem összegezte, ami az arcomra volt írva.

-Nem, dehogyis! – hazudtam, pusztán a megszokott udvariasság miatt. – Attól még nem válsz őrültté, ha pszichológushoz jársz. Elvégre ez egy teljesen normális dolog. Nincs ebben semmi rendkívüli.

Woon hetyke mosoly kíséretében a fejével körzött, hol előre, hol oldalra billegette, utánozva ezzel az én zavart, és vörösre változott fejem járását.

-Ne haragudj. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

Jézusom, én viselkedem korlátolt módjára, és még ő kér elnézést. Nagyon ciki.

-Nem, Woon, én sajnálom, hogy ilyen látványosan reagáltam le. Őszintén mondom, nem gondolok rólad furcsákat, csak azt hittem, hogy az ilyesmiket általában igyekszenek eltitkolni az emberek.

Woon nem bírta tovább, és teli tüdőből nevetni kezdett. Katasztrófa vagyok. Jobban szerettem volna abban a percben elsüllyedni, mint bármikor korábban.

Woon kinevette az éretlen viselkedésemet, ami teljesen igazságos volt.

-Ha még tovább tekergeted magad a sáladba, a végén megfulladsz – figyelmeztetett gyengéd hangot ütve meg, s ekkor vettem észre, hogy ha már a föld nem nyílt meg alattam, én mégis igyekszem olyan mélyre ásni magam a nyakamat takaró sálamban, ahogyan csak lehet.

-Olyan kínos – nyekeregtem, két kezemmel rántva fel a sál szélét egészen a homlokom csúcsáig. Már azt sem értettem, hogy ez a kényes nyekergés, amit hallattam, hogyan bukhatott ki az én számon.

-Hja. – Woon hangja egész közelinek tűnt. A lehelete meglebegtette a frufrumat, melyre válaszul a szívem furcsán lökött egyet a mellkasomon. – Ha tudom, hogy ilyen édes vagy, amikor szégyelled magad, többször hoztalak volna zavarba – mondta, és nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, most is mosoly ül a szája szegletében. Éreztem, ahogy a sál a két kezem közt lefelé csúszik, noha nem én adtam erre engedélyt.

Woon beleakasztotta két ujját a sálamba, és lassan letolta, hogy ismét találkozhasson egymással a pillantásunk. Közel azonos magasságúak voltunk, Woon orráig ért a fejem búbja, s ahogy egyre feljebb és feljebb kúsztattam a tekintetemet a tőlem centiméterekre álló fiú arcán, a szívem úgy kalimpált egyre hevesebb ritmusban.

Woon csak az orrom hegyéig fejtette le rólam a sálat, amiért igazán hálás voltam, mert így nem láthatta a pipacspirosra váltott arcomat. A tekintetünk találkozott egy pillanatra, amely a testemet furcsa reakcióra ösztökélte. Megijedve az ismeretlen érzésektől, hamarjában tettem egy kótyagos mozdulatot hátra.

-A cipőfűződ! – figyelmeztetett Woon, de már késő volt, ráléptem, és kis híján a járda kövét csókoltam volna, ha nem kapaszkodom meg a taxiállomást jelző tábla oszlopába. Woon ugyan nyújtotta a karját, de biztonságosabb megoldásnak tűnt a hideg vasat markolni, Woon keze helyett. A keze helyett, amiken azok az ujjak vannak, amivel az orromon kúszott végig, mikor a sálamat húzta le… Őrület ez az este!

Összeszedtem maradék tekintélyemet, és az oszlopra történő ráfolyásomat követően elszakadtam tőle, és sebtében bekötöttem a fűzőmet. Yol után szaladva még ezzel sem volt időm foglalkozni.

-Megvagyok. Megvagyok – ismételtem, pedig Woon nem is intézett hozzám olyan kérdést, amire ez lenne a megfelelő válasz. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Idióta celebfrász. Mihamarabb el kellett tőle távolodnom, ha a szemébe szerettem volna nézni még valamikor a jövőben.

-Elég sokat késik a taxid. Ne hívjam fel esetleg Yoo Wol-t? Vagy Yoo Wol sem tudja, hogy… hol jártál? Nem mondom senkinek!

-Yoo Wol természetesen tud mindenről. Általában ő szokott elhozni, de valami gondja akadt otthon, így egyedül jöttem el a dormból. A taxi mindjárt itt lesz.

Azt hittem, ez lesz a végszó, és készültem bejelenteni a távozásomat, amit Woon egyhamar el is feledtetett velem.

-Hja!

Kérdőn pislogtam rá. Ez most mi akart lenni?

-Hja! – ismételte magát Woon, látszólag remekül szórakoztatva ezzel magát, erre utalt legalábbis a fülig érő vigyora. Engem viszont teljesen összezavart. Most mi van?! - kérdeztem magamtól.

-Hja-Hja!

-Most… hozzám beszélsz?

-Rin elmesélte, hogyan kötöttél életre szóló barátságot Do Ra-val – emlegette fel az esetet Woon.

-Így már mindent értek – tettem hozzá keserűen.

-Rin nagyon élethűen alakított benneteket, de minden pénzt megadtam volna azért, ha élőben láthattam volna. „Hja!-Hja”! – Woon kiragadott a Do Ra-val történt szóváltásunkból egy rövidke kis részletet, és halál jól nevetett rajta.

-Nem akartam bajt keverni – védekeztem -, de Do Ra-sshi akkor kicsit túllőtt a célon. Ha csak engem sérteget, talán még rá is hagytam volna. De Rin-nel úgy beszélt, mintha csak a lábtörlője lett volna. És ami a legkülönösebb volt, hogy Rin az egészet hang nélkül tűrte. Ő olyan, mint egy hurrikán. Mindenre azonnal reagál. Megijesztett, ahogy lefagyva tűrte Do Ra durvaságait.

-Rin már csak ilyen – bólintott egyet Woon, lágy mosollyal az arcán. – Szerintem inkább attól tartott, ha bármit tesz, azzal csak Zander-nek okoz vele kellemetlenséget. Így végül a kisebbik rossz mellett döntött. Ez egyáltalán nem különös. Rin-re vall. Ha kicsit jobban összeszoksz velünk, megérted majd, miről beszélek – sejtelmes mosolyával figyelte az arcomra kiütköző zavart. Ezek a rébuszok haszontalanok. Faggatózni nem illik, és így marad a kíváncsiságom okozta kínhalál. - Rin azóta úgy beszél rólad, mintha… - Woon elmerengett, a megfelelő szavakat keresve talán.

-Mintha? – kérdeztem vissza, válaszban reménykedve. Engem is érdekelt, mások hogyan látják a történteket. Vajon a többiek is észrevették, hogy Rin másként viselkedik velem?

-Nem is tudom – dünnyögött a fiú, szemöldökét ráncolva. – Elkalandoztam. Rin szájából csak ez a sztori folyik azóta is. Azt hiszem, megnyerted őt magadnak.

-Miket beszélsz… - sütöttem le a szemem, pironkodva. Nem tartottam az esetet arra érdemesnek, hogy erről beszéljünk másoknak is, de Rin ezek szerint máshogy vélekedett. Habár el kellett ismernem, legbelül picikét örültem annak, hogy Rin számára jelentett valamit a bajtársiasságom. Vajon fordított helyzetben engem is boldoggá tett volna, ha engem próbál valaki védelmezni? Nem vagyok olyan típus, aki megadná erre a lehetőséget bárkinek is. A személyiségemből adódik, hogy kerüljem az olyan helyzeteket, amelyekben egyedül nem boldogulok.

-Erre laksz?

Válaszul arra a lépcsőre mutattam, ahonnan érkeztem.

-Hazakísérjelek?

-Dehogy! – vágtam rá azonnal.

-Egy lánynak ilyen későn egyedül az utcán nem biztonságos.

-Ugyan már… - forgattam a szemeimet. Ez a túlzott férfi-aggodalom már nagyon untatott.

-Valami rosszat mondtam?

-Miért kérdezed?

-Csak azért, mert – Woon is körbe-körbe forgatta a pupilláit, utánozva azt, amit én csináltam egy pillanattal ezelőtt.

Most rajtam volt a sor, hogy elnevessem magam. Ahogyan gesztikulált néha, az nagyon szórakoztató tudott lenni.

-Rövid időn belül te vagy a harmadik férfi, akitől ezt hallom – magyaráztam Woon-nak.

-Áh! Vagy úgy.

Helyeselve sűrűn ráztam aprókat a fejem.

-Harmadiknak lenni nem olyan rossz… végül is.

-Tessék? – ocsúdtam fel Woon kedveszegett hangját hallva. olyan arcot vágott, mint Zander szokott, ha valamelyik variety[1] műsorban nem ejtenek szót róla, amikor férfi idolokkal példálóznak.

-Elég sok férfit ismerhetsz.

-Micsoda? – szemeim kikerekedve figyelték Woon lelombozott arcvonásait. – Dehogy!

-Ezentúl jobban fogok igyekezni.

-Mégis miért? – kérdeztem már-már kétségbeesve a ténytől, hogy nem tudtam, Woon komolyan beszél-e, vagy csúfot űz belőlem.

-Azért, hogy ne előzzön meg még két ember. Én akarok a legfigyelmesebb férfi lenni azok között, akiket ismersz.

Meghökkenésemet a szívem is némán vette tudomásul. Kihagyott egy, vagy két ütemet is, s mikor újra dobbant egyet, én is magamhoz tértem a kábulatból. Woon szavai is olyan erővel hatottak, mint Zander-é. Az erejükben nem volt különbség, de a hatás végkimenetele ég és föld volt. Zander minden szavától felment bennem a pumpa, Woon szavaitól a szívem elfelejtette, hogy normál esetben az lenne a dolga, hogy a testem életben tartsa.

-Zander-t kétség kívül minden nőnél megelőzik még a kan kutyák is figyelmesség terén – tereltem a témát a humor útjára, ami biztonságosabbnak tűnt, mint Woon szavain csüngeni, és álomvilágba ringatni magam.

Woon csupán elmosolyogta, amit mondtam, de nem nyilvánította ki Zander ügyében a véleményét. Nekem se lett volna szabad, ahogyan így utólag visszagondoltam a meggondolatlan kijelentésemre.

-Zander jó gyerek. Légy vele türelmes. – Woon nagy levegőt vett, miközben egy fél pillanatra megrándult a szemöldöke. Egyik kezét a hasán pihentette, ami eszembe juttatta, hogy mostanában nem volt valami nagy étvágya. Talán végre megéhezett. Felmerült bennem egy kósza pillanatra az ötlet, hogy meghívom a közeli éjjel-nappaliba egy rámenre, de mielőtt bármit is tehettem volna, Woon úriemberhez illő módon figyelmeztetett arra, hogy késő van, és ideje lenne hazamennem.

-Elkísérlek – ismételte, de hallani se akartam róla.

-Nem kell engem kísérgetni – hárítottam morcosan. A szerencse végül mellém szegődött, és Woon taxija lehúzódott mellénk az útszélen.

-Menj csak! – intettem a kezemmel.

Woon bólintott, közben kinyitva magának a taxi ajtaját.

-Holnap találkozunk – köszöntem el, ugyanakkor Woon-nak még volt mondanivalója számomra.

-So Ah-yah. – Kirázott a hideg, ahogyan a nevemet az ő hangján hallottam megszólalni. – Ha előttem már két ember is említette, akkor lehet benne valami, nem gondolod? Tudod. Biztonság és hasonlók. Ne járkálj egyedül sötétedés után.

-Húzd fel a maszkodat! – intettem óvatosságra ahelyett, hogy ezen vitázzak vele. –Holnap látjuk egymást.

Woon lenézett a telefonjára, majd vidáman közölte: - Alig másfél óra, és a holnapból ma lesz. Valahogy kibírom.

Woon hatalmas mosollyal integetett nekem az ablakon át, miközben a sofőr gázt adott, és elvitte tőlem a lámpákkal megvilágított úton a kollégium felé.

Ez most mégis… mi volt? – kérdeztem a szívemtől, mellkasomra szorított kezeimmel.

 

***

Woon pov

 

A próbaterem ajtóval szemközti sarkában pihegtem, törülközővel takartam el a fejemet, hogy senkinek se tűnjön fel a szapora levegővétel, amit az órák óta tartó gyakorlás okozott. Ahogy elnéztem, Rin és Zander milyen nyugodt hangvételben beszélget a koreográfusunkkal, azon kezdtem töprengeni, vajon én korábban ugyanúgy bírtam tüdővel a megfeszített munkatempót, mint ők ketten? Volt olyan időszak is, amikor meg sem kottyant ennyi testmozgás? A mostani állapotomban mindez olyan álomszerűnek tűnt.

Az állam folyamatosan remegett, így reagálva a visszafojtott levegővételre, amire rákényszerítettem magam, hogy minél észrevétlenebb maradjon az erőtlenségem. Sokkal nagyobb koncentrációt igényelt a koreográfia követése, mint korábban bármikor. A pszichológus figyelmeztetett az állóképességem romlására, ami tulajdonképpen maga után vonta azt a döntésemet, hogy folyamatosan halogattam a kezelés megkezdését. Az év első felében két mini albumunkat is promótáltuk, majd jött a nyár, ami mindig a fesztiválok jegyében zajlik. Nem mertem megkockáztatni, hogy akkor tegyem ki magam bármiféle életmódváltásnak, hiszen az a munka rovására ment volna. Túl sokat, és túl keményen dolgoztam azért, hogy a gyenge teljesítményem maga után vonja a debütálásom megkérdőjelezését a szakmában, ahogy nem akartam nyűg sem lenni mások nyakán. Ezért kivártam az ősz végét, amikor a beosztásunk is lazábbá vált.

Belenyomtam a törölközőt az arcomba, hogy felitassam az izzadtságot, amely testem minden pontján szakadt rólam. A légzésem kezdett visszatérni a normálisba, s elérkezettnek hittem a pillanatot arra, hogy levegyem magamról a törülközőmet.

A tükörből láttam, ahogy Zander többször is odasandít rám. Mielőtt gyanakodva szóvá tenne volna, milyen szarul nézek ki, erőmet összeszedve olyan energikusan pattantam fel a földről, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, holott legbelül romokban voltam, és csak egy ágyra vágytam, amin elterülhetek. De a látszat mindenekelőtt. Az égiekhez fohászkodtam, hogy ne tűnjenek fel senkinek az apró rontások, amiket ma vétettem. Reméltem, hogy mindent tökéletesen palástoltam.

A koreográfusunk elköszönt tőlünk, előrevetítve számunkra, hogy ne számítsunk másra holnap sem. A karácsonyi zenei műsorokra, amelyeken mi részt veszünk, némi extrával készül a csapatunk. Kissé átformáljuk a koreográfiát, teszünk hozzá, színpadiasabb, látványosabb fellépéssel készülünk. Igazi energiabombát akarunk szolgáltatni abban a 7 percben. Másnap már a táncosaink is csatlakoznak hozzánk, és mivel idő szűkében voltunk, napi 12-13 órát töltünk a következő napokban idebent.

A koreográfusunk háta mögött megláttam felbukkanni Yoo Wol napszemüveggel díszített fejét. De a mosolyom, ami egyre feljebb és feljebb kúszott a számon, nem a mi menedzser hyungunknak szólt, hanem a nyomában lépdelő üldözős noonának.

Rin hátulról ölelte Zander-t, aki nyűgösködve próbálta lefejteni felhevült testéről a gyereket egészen addig, amíg So Ah be nem lépett a próbaterembe. Mert onnantól kezdve Rin két karjára tapasztotta a tenyereit, és még szorosabban húzta őt a hátára. Mióta összemelegedtek So Ah-val, úgy óvta tőle (is) Rin-t, mint egy anyatigris a kölykét. Nem éltem meg negatív élményként, hogy Zander engem sosem vágyott úgy birtokolni, mint Rin-t. Ha a helyében lettem volna, lehet, hogy én sem viselkedtem volna másképp. Elvégre Rin volt az egyetlen, aki megmaradt neki.

-Ölelj még! Olyan jól esik, ahogy szakad a hátamról a víz a testhőd hatására! – bolondozott a fiúval, akinek nem kellett ezt kétszer mondania. Rin vörösen izzó fejjel még a szuszt is kipréselte belőle.

-Most elölről is! – parancsolta, és maga felé fordította Rin-t.

-Zander, mi a fenének izzasztod Rin-t ebben a szaunában? Már így is nyeszlettebb a kelleténél – korholta meg az összeragadt páros hidrogén szőke tagját, orrára szorított ujjakkal Yoo Wol.

Önkéntelenül is megszagoltam magam. Most én is büdös lennék? Az órák óta zajló próba után nem éreztem már a testszagot. De akkor So Ah is érzi, milyen orrfacsaró szagunk van? Az arcára siklott a tekintetem, és a reakcióit figyeltem. Szórakoztató volt, ahogyan lereagálta a különböző élethelyzeteket. Ha a benti szagviszonyok nem is voltak kellemesek, So Ah nem adta jelét annak, hogy zavarná. Csupán beszívta mindkét ajkát, amikor egy futó pillantás erejéig találkozott a kettőnk tekintete. Szexi. Ez a jó szó. Mindig megmozgatta a fantáziám. Megszámlálhatatlan kérdés keringett körülötte, de féltem, ha valamennyit feltenném, tudatosulna benne, mi minden jutott a tudomásomra pusztán a véletlen közjátékának köszönhetően, és ezzel elijeszteném magamtól. Nem szerettem volna, ha távolságot tart.

Akkor hogyan láthatnám a mindig lófarokba kötött hajának hullámzását, valahányszor idegenek veszik őt körbe? Ő azonnal hajlong, és előrerepül a hosszú, barna haja. A frufruja összeborzolódik, amit ujjaival próbál helyre egyengetni. Nem használ parfümöt, csupán a testápolójának és a samponjának illata érződik rajta. Mindenkihez kedves és előzékeny. Nem érdekelt, minek köszönhetően kapta meg ezt az állást – én csak hálás voltam a sorsnak, hogy idekeveredett mellém. Az viszont tényszerű, hogy a kapcsolatai finoman szólva nem egyszerűek.

Először is, ott van a furcsa viszonya Song Il-lel. Aztán a gyerek, ami most vagy van, vagy nincs. Nem tudom, de teljesen lényegtelen. Ha volna gyereke, akkor annak örülnék, hogy a nő, aki tetszik, nem nyaggatna azzal, hogy mikor lesz már gyerekünk, ha nincs, akkor az tenne felhőtlenül boldoggá, hogy bemesélhetném magamnak: én vagyok és voltam az egyetlen férfi az életében.

És ha már So Ah rejtélyes társadalmi kapcsolatainál tartunk, a tegnap este abszolút feltette a koronát a csúcsra.

Láttam, amit láttam.

Ha csupán csak egy-két másodperc is volt, biztosan tudom, hogy az a távolodó férfi, aki után futott, ismert ember volt. Valamiért egy színész volt az első gondolatom, de a neve sehogy sem jutott az eszembe. De készpénznek veheti akárki, hogy híres ember…

Elhessegettem magam elől a lány és a híresség találkozásának legvalószínűbbnek tűnő indokát. Nem akartam arra gondolni, hogy ők ketten talán egy pár is lehetnek. Pedig ugyan mi következik abból, ha egy férfi közszereplő késő este egy civil nő otthona körül ténfereg, és még a tárcáját is nála felejti…?

So Ah-t figyeltem, aki a táskájában kutatott, és nem kellett hozzá professzornak lenni, hogy tudjam, megint képeket követel majd rólunk. Ha ennek a nőnek volt is rossz tulajdonsága, akkor az a munkája volt, amit végzett. Arról viszont nem tehetett. Zander és Rin valójában nagyon szerettek a kamera túloldalán pózolni, egyedül én lógtam ki a sorból. A grimaszolás nem az én stílusom, a cukiskodást nem nekem találták ki. Maradt hát a jól bevált, átlagos mosolygás. Biztos voltam benne, hogy hármunk közül én utáltam a legjobban a fényképezkedést, mégis Zander tiltakozott ellene a leghevesebben, ahogy most is.

-Remélem, nem most rúgjátok az utolsókat, kölykök! – Yoo Wol a mondandója közben elkezdte összeszedni a földről a törülközőinket és a vizes palackokat.

-Woon az egyetlen, aki nincs csúcsformában – jegyezte meg némi éllel a hangjában a leaderünk, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy Rin haját felfelé tornyosítsa az ujjaival, és fújni kezdje alatta a beizzadt tarkóját.

Nem örültem a megjegyzésnek, egyrészt, mert ezek szerint nem vagyok jobb színész nála, másrészt So Ah is gyanakvóan kezdett méregetni, Yoo Wol viszont nem csak a szemeivel vizslatott a távolból, hanem rögvest ott termett előttem, és a fejemet kezdte forgatni jobbra, s balra.

-Vérben vannak a szemeid – állapította meg aggodalmasan Yoo Wol. Én finoman elhúztam a fejem a tenyerétől, mondván, nincs oka aggodalomra. A kevés alvás teszi.

-A te hibád, hyung. – Zander rideg hangja élesen szelte át a teret közöttünk. – Nem kellett volna hagyni, hogy olyan későn agykurkászhoz menjen. A banda mintadiákja kézzel-lábbal igyekszik odaadóan játszani a szerepét, hogy mindenki elégedett legyen vele. Még, ha olyan nagy is az igyekezeted, Woon, hogy az összes főnöködnek megfelelj, nem kell mindenre ökör módjára rábólintanod.

-Ugyan már, hyung! – Rin lágyan ringatni kezdte az ölelésében, hogy így rázza ki Zander-ből a feszültséget keltő gondolatait. A fiú észlelte a veszélyt, amint Yoo Wol pillantása rólam az ő kettősükre siklott.

-Ez nem vita forrása, fiúk! – summázta Yoo Wol. Nem akart egy újabb értelmetlen veszekedésbe kezdeni Zander-rel. – A pszichológussal való rendszeres beszélgetés benne van a szerződésetekben. Neked se ártana hébe-hóba ellátogatnod hozzá.

-Melyik férfi hisz az ilyesmikben?! – lázadozott egyre nagyobb hévvel Zander. – Egy férfi tudja kezelni a rá nehezedő nyomást.

Vettem a lapot. Zander szemében nem tartozom a hímneműek körébe. Nem éreztem szemrehányásnak, amiket a fejemhez vágott, de So Ah feldúlt arcát megpillantva azonnal egyértelművé vált, hogy ő annál inkább magára veszi Zander sértegetéseit. Mielőtt hasonló szituáció következett volna be, mint Rin és Do Ra esetében, jobbnak láttam visszavonulót fújni, és megadni mindenkinek a kegyes feloldozást a szavaimmal.

-Zander-nek igaza van – vágtam Yoo Wol szavába illetlenül, aki éppen azt taglalta Zander szőke fejének, milyen korlátolt felfogása van az életről. Már éppen az én következetes és érett felnőttre valló gondolkodásmódommal példálózott, amit ha tovább folytat, csak azt éri el, hogy Zander-t megint teljesen elvesztjük a nap hátralevő részére.

-Na tessék! – mutatott két kezével felém Zander. – Ugye, hogy nem én vagyok a hülye, hyung?

-Sajnálom, hogy gondot okoztam, és a próba miattam nem haladt úgy, ahogy kellett volna.

-Én is csak azt mondom, Yoo Wol-ah, hogy a csapat mindenekelőtt. Ha Woonie úgy érzi, agykurkászra van szüksége, hát adja át magát az ezotériának, szerezzen spirituális tapasztalatokat, aztán érje el a Nirvanát, nem érdekel! Csak ne menjen mindez a munka kárára. Tegye oda magát, amikor arra van szükség. Én, mint leader, kötelességemnek érzem, hogy erre figyelmeztessem.

-Te, mint leader, abban villantsd meg a képességeidet, hogy időben odaérsz a programokra és a felvételekre! Woon-ra ne legyen gondod!

-Igaz is. Woon-ra van, aki odafigyeljen, nemde? Különben hogy debütálhatott volna egy olyan csapat tagjaként, amiben a hely nem is neki volt fenntartva? Mégis mi az én csapatom?! Az Orion csak az ejtőernyősöket vonzza?! - Zander színpadiasan elnyújtott hangján műzokogásba fogott, aztán ráborult a tükörre, amiről guggoló állásba folyt le. - Ahhh… megfájdult a fejem ennyi drámától. Apropó dráma. Haza kell érnem a Reply 1988-ra. Mennyi az idő? Hol a telefonom?

So Ah állt a legközelebb a terem azon pontjához, ahol a hármunk telefonja sorakozott. A Zander-é abban a percben kezdett csörömpölni. A lány szó nélkül átadta neki a készüléket, amit Zander gyorsan ki is nyomott. – Ilyen állapotban nem tudnék normálisan beszélni senkivel – magyarázta. – Hyung, mára ennyi volt, ugye? Innen egyenesen hazamegyünk, ugye?

-A helyzet az, Zander, hogy kénytelen leszel megint a doramád ismétlését megnézni.

- Miért? Mi van még hátra? – vánszorgott az öltöző irányába fáradtan a vezérünk.

-A produceretek látni akar.

Rin és én egyszerre kaptuk a fejünket Yoo Wol-ra. Ő is tisztában volt vele, hogy csak rontott a helyzeten, de széttárta a karját, és tekintetével üzent: nem volt más választása.

Zander sarkon fordult, és irányt váltott.

-Így akarsz odamenni? – mutatott Yoo Wol az átizzadt trikójára és a bűzlő edzőcipőjére.

Zander rezzenéstelen arccal haladt tovább az úton. - Amit neki kell elviselnie, az semmi ahhoz képest, amit nekem kellett.

So Ah értetlenül hagyta, hogy Rin-nel kitereljük a próbateremből. Rin lekapcsolta magunk után a lámpákat, és szaladtunk a lift irányába Zander és Yoo Wol után.

-Leszel szíves normálisan viselkedni a producerek előtt! – figyelmeztette jó előre Zander-t a menedzserünk, aki a fülében turkálva várta a lift érkezését.

-Mindenkivel úgy viselkedem, ahogy megérdemli, hyung. Ne parázz már.

-Pont ez a problémám – sistergett Yoo Wol.

Mindannyian beszálltunk a liftbe, és felmentünk az ötödik emeletre, ahol a stúdiók kaptak helyet. A CRUX egy gondosan megtervezett épület volt. Mindennek megvolt a pontos helye, annak függvényében, milyen funkciót töltött be.

-Nem érdekelnek a személyes ellentéteitek, csak annyit kérek, hogy ne járasd le az egész Oriont mások előtt is!

-Mikor csináltam én ilyet?

Lehajtottam a fejem, ahogyan megemlékeztem a legutóbbi mini albumunk felvételéről. Valószínű, hogy Rin-nek is éppen ugyanaz jutott az eszébe, mivel bökdösni kezdett, és kétségbeeséstől suttogva tette fel a kérdést, mit teszünk, ha megint olyan patáliát csap, mint akkor? So Ah a kabátja ujját gyűrögette. Róla mindenki teljességgel elfeledkezett. Nyilván semmit sem értett az egészből, és a szokásos feszengése most még szembetűnőbbé vált.

-Később elmagyarázom – mosolyogtam felé, mire ő röviden bólintott a fejével.

-Ne haragítsd magadra, értetted? – Yoo Wol szuggerálni próbálta Zander-t, de a fiú megjátszott közönyösséggel viseltetett a szép szó iránt. – Fifth Season! Fifth Season! Ha úgy érzed, közel a kiborulás, emlékezz a Fifth Season-ra! Dúdolgasd magadban! Az Orion Hit Song-ja! A debütáló dalotok! Csak emlékezz, és éld át az akkori sikereket! Tartsd észben, hogy mindezt neki köszönhetjük!

-Aish! Olyan számot bárki képes lett volna írni! – mondta Zander lekicsinylően. – Ha attól félsz, még a végén vérig sértem a CRUX aranyat érő zeneszerzőjét, megnyugtatlak hyung. Amíg én és Rin itt vagyunk a CRUX-nál, addig az ügynökség is készpénznek veheti az ő munkáját.

Az ötödik emeleti tágas folyosón éppen a sunbae-inktól köszönt el a CRUX főnyereménye. No Ah hyung néhány évvel idősebb volt, mint én, mégis ő köszönt először a  maga szokásosnak mondható, barátságos módján.

Yoo Wol bemutatta neki a mi So Ah-nkat, hiszen nem ismerték még egymást.

-A CRUX fényesen ragyogó csillagai! – nevetett a dalszerző-producer, ahogy sorban kezet fogott velünk, fiúkkal. Rin-nek vállon veregetés is járt, elvégre az ő kapcsolatuk sokkal mélyebbről gyökeredzett.

-Hogy vagy, Rin? Nőttél már?

-Dolgozom az ügyön – nevetett Rin az incselkedésén. – So Ra noona és a baba jól vannak?

-Mi ez?! Udvariassági látogatás?! – Zander karba tett kézzel támasztotta a falat mögöttünk. Egészen idáig bírta szó nélkül. – Ha csak azért rángattál fel bennünket, hogy legyen végre valaki, aki rákérdez, milyen odahaza a családi idill, hívhattad volna a takarító személyzetet is. De ha jól sejtem, rajtunk kívül már nem maradt más, két lábon járó ember, akinek megmutogathatnád a babafotókat.

-Igazság szerint már Rin is látta – válaszolta derűsen No Ah. – A múltkor küldtem neki képeket.

Rin úgy kerülte Zander felelősségre vonó pillantását, mintha rosszat tett volna.

-Ne haragudj, hogy neked nem küldtem, Zander, de mivel új számod van, és nekem csak a régi van meg, így nem tudtam megoldani. Gondoltam, ha elkérem Rin-től, és ő megadja, úgyis rajta vezeted le a dühödet, így Rin életben maradásának esélyeit szem előtt tartva nem tolakodtam.

-Hirtelen milyen fontossá vált a számodra Rin. Gondoltál volna rá akkor, mikor kellett volna.

-Ne kezdd megint, Zander – kérlelte fáradtan No Ah.

-Mit ne kezdjek, hyung?

-Mindjárt karácsony. Nem akarok megint értelmetlen dolgokon vitázni veled.

-Ááá! Már el is felejtettem, milyen mélyen megérint téged minden évben a szeretet ünnepe. Idén is, csak annyira, mint a tavalyi karácsonykor, hm? Nyilván a puszta szeretet vezérelt akkor is, mikor úgy döntöttél, eltitkolod előlünk, hogy mik a terveid, miután velünk együtt leléptél a Starsigns-ból.

-Öhm – köhögött közbe a megfelelő időben Yoo Wol -, megbeszélhetnénk a munkát is, ha már itt vagyunk, ugye No Ah-sshi?

-Elvégre mindenkinek érdeke, hogy mihamarabb végezzünk – értett egyet No Ah, és a dolgozószobájába vezetett bennünket.

Zander előretolakodott, és elfoglalta a legjobb helyet az irodában, ami a No Ah asztala előtti forgószék volt. – Fontos emberek vagyunk. Híresek. Ha még emlékeznél rá, milyen elfoglaltak a hírességek, lett volna benned annyi tapintat, hogy nem hívod fel a figyelmünket arra, milyen jó lenne már kényelmesen fetrengeni odahaza, ahelyett, hogy egy egész napos próba után kedved szerint berendelgetsz bennünket magadhoz.

-Nekem sem túl nagy öröm, hogy a nemrég született gyerekem egyedül a holtfáradt anyjára van utalva este hétkor. Ha megnyitottad volna az e-mailjeimet, és reagáltál volna a kérdéseimre, mint a másik két társad, te is otthon feküdhetnél, és én is a gyerekemet fürdethetném az anyjával.

No Ah és Zander farkasszemet néztek egymással. Zander-ben tombolt a sértettség, amit sehogy sem tudott leküzdeni. Én már így ismertem meg: tele haraggal, sértett önérzettel. Mindent a szívére vesz, és nehezebb megbékíteni, mint bárkit a világon.

-Akkor áruld el végre, mi olyan rohadt fontos – sóhajtotta Zander. – Nekem is meg kell etetnem Rin-t, és fürdetés után még esti mesét is olvasnom kell neki. Tudod, anyja helyett anyja vagyok.

No Ah már nem is volt hajlandó reagálni Zander szavaira, inkább előkereste az anyagot, és átnyújtotta azt Zander-nek.

-Rettentő büdös vagy – jegyezte meg.

-Az árulók szagától nem lehet büdösebb – vágott vissza a támadásnak vélt megjegyzésre Zander. – Komolyan mondom, az Orion-ra egy antifan tehetett rontást. Mutasson nekem valaki még egy olyan k-pop bandát, ahol ennyi az ejtőernyős és az áruló… Itt vagy te, és Ah Ran is… Komolyan mondom, ha egyszer az életben elkapom azt a kölyköt, puszta kézzel fojtom meg.

-Ah Ran nem árult el senkit – vette a védelmébe a fiút No Ah. – Attól, hogy valakinek megváltozik az életcélja és a fontossági sorrendje, nem válik automatikusan árulóvá, Zander.

-Most Ah Ran-ról beszélsz, vagy magadról?

-Inkább koncentrálj a dalszövegre, amit odaadtam. Olvasni még nem felejtettél el, ugye?

-Te most provokálsz?

-Akarod tudni, melyik sógornőm lesz a kisfiam keresztanyja?

-Provokálsz…

Zander és No Ah szóváltását valahol félúton teljesen ignoráltam. Mire feleszméltem, Rin és én a rendetlen, új lakásunk nappalijában voltunk, Zander tovább maradt bent No Ah-val egyeztetni, So Ah pedig nem tudom, hova tűnhetett el.

Egyfolytában Ah Ran neve visszhangzott a fejemben. Hogyan feledkezhettem meg így róla? Hogy lehet az, hogy attól a naptól kezdve egyetlen szó sem esett Ah Ran-ról? Hogyan lehetséges, hogy egy ember egyik napról a másikra csak úgy felszívódjon? Magamat sem értettem. Miért elégedtem meg én is, csak úgy, mint a többiek, egy rövid magyarázattal, amivel Song Il hyung indokolta Ah Ran távozását?

Éreztem, ahogyan a zavartságom uralni kezdi lassan a testem is. Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy kutakodni kezdjek a hátitáskám egyik belső fiókjában, és bevegyek egy újabb szemet az odarejtett bogyóimból.

 

 

 

 

 



[1] szórakoztató műsor